Lateo Pax

 

         A mi családunk is olyan, mint bárki másé. Egy kisvárosban laktunk, ahol az emberek sablonosan éltek. A legtöbben szinte mindig lefelé tekintettek, és valami furcsa szín kirekesztésen ment át a közösség. Javarészt a barna, a fekete a szürke színeket hordtak. Hosszú ingben jártak és fehér Tisza cipőt viseltek, Traubit ittak … Mindenki mindenkit ismert, ugyanazt a műsort nézték...legfőbb kikapcsolódási tevékenységük a tavuk karbantartása volt, ugyanis a város egy részét tó határolta. Tehát elmondható volt, hogy a város egy ritmusra lélegzett, és ha valami eltért vagy nem illet be az átlagba, azt egyszerűen kirekesztették.

 

       Az én szüleim is e közösség tagjai voltak. Apa a helyi postánál dolgozott, fontos volt az ő feladata. Ő kézbesítette azokat a gondolatokat, érzelmeket, amiket leveleikben osztanak meg az emberek. Nélküle nem tudnának másképpen egymással kommunikálni.

Anya rólunk gondoskodott. Ő mindig otthon volt, sosem láttam elmenni otthonról, folyton elfoglalt volt. Mindig a konyhában tevékenykedett vagy porszívózott, megszállottan, ha egy kis morzsát, szöszmöszt is látott azonnal fogta is a porszívót. Anya ébresztet fel minket minden reggel a húgomat és a nővéremet is .Kis kanalat nyomott a talpunkhoz és megkérdezte, hogy ma miért érdemes felkelni. A szemem félig még az álom világban volt. Majd a testvéreimre néztem, hogy nekik mi lehetett az indokuk. A húgomnál úgy véltem a moncsicsije hiszen, töretlenül azt szorongatta. A nővéremnek valószínűleg a zene, mert folyton a fülében volt a walkman és szerintem szerelmes is volt...Mindig libbent ide oda, mint egy tündér... haját birizgálta és mire kiválasztotta, hogy miben menjen suliba, addigra a kis cserje is rég fává érett. A válaszom a tanulás volt. Jó volt tudni, hogy hogyan alakultak az országok, hogyan közlekedik az autó, vagy hogy hogyan működök én, például a vörösvértesteim 120naponta cserélődnek. A testvéreim szerencsések. Ők egy suliba jártak a városban a zeneiskolába. Anya szerint oda csak a különleges, okos gyerekek járnak tanulni... Ahová én jártam, oda meg az olyanok, mint apa. Egyáltalán nem bántam, a tanodám 3 utcányira volt tőlünk csupán. Elköszöntem mindenkitől és nagy vigyorral indultam is neki a napnak.. ….

Mikor már végeztem minden házi feladattal, napköziből hazaérve, anya még mindig a ház körül serénykedett.. .mesélni akartam neki, de ő csak annyit felelt sok a dolga, menjek a könyvtárba. Azzal el is battyogtam. Megtaláltam a könyves kuckóban azt az irományt, ami Bowtruckléről szólt... Milyen csodás lények és miért nem láthattam még ilyet?! Úgy gondoltam akkor, tudom miért fogok ébredni. Látni akartam egyet és barátommá fogadni.. Megmutatják majd a világukat, én is az enyémet a kalapomban, amiben egy titkos világ élt. Alkottam magamnak valamit, ami segített nekem a magányosságomban. Senkinek sem meséltem róla.

Unatkoztam. Már nem kötöttek le a könyvek, fáradt voltam, sokáig időztem velük. Emlékszem hazafelé a felhőket néztem, ahogy rohannak az égen. Fantáziámat ráeresztettem a környékünkre, az aszfalt utunkra, amin keresztül vezetett az ösvény hazáig. Nem is útnak láttam, hanem egy bálnának, egy szürke hátú bálnának, ami szolgálja az embereket, engedi, hogy rajta közlekedjenek...

Olyan mókásnak véltem a napot. Nincs igaza anyának – meglátásom szerint. Az élet nem szívás. De mit is jelent az, hogy szívás. Mire hazaértem anyu, húgommal és nővéremmel vacsorázott és a Szomszédokat nézték a tévében.

Ahogy beléptem az ajtón, kaptam egy nagy taslit. „Mi az, hogy csak úgy elmész?” kérdezte.

...De hát te mondtad... Puff, ekkor csattant a másik is. „Ne feleselj!„ - Kiáltott rám, majd beküldött a szobámba leckét írni. Akkor megtörtént az, amitől mindig tartottam. Le akarta venni rólam a kalapom, amit még mamától kaptam...

„Úgy nézel ki benne, mint egy bolond...ne hordjad már, hányszor mondjam?!„

Sírtam. Mintha a folyó a gátat zúzta volna ketté, úgy folytak a könnyeim.

„És most miért sírsz? Hordj egy normális sapkát, mint minden normális veled egykorú.” - mondta anyám.

Megráncigált, hogy mondjam már meg neki, mi a bajom. A testvéreim halkan annyit mondtak, válaszolj neki...

A kalapban élnek a barátaim ...Az elefántok... Bár ne mondtam volna semmit. Szemei kikerekedtek ismét hektikussá vált.

„Mit tettem én, hogy Isten ennyire büntett engem?! Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi normális gyerek?”

Tekintete szomorú volt. Egy boldogtalan megkeseredett emberré vált az anyám. Nem tudta elviselni, hogy minden csillag, ami bennem él és oly hevesen tündököl, benne már rég kialudtak...

Berohantam a szobámba,nem sírok...nem sírok mondogattam magamba ...nem tettem semmit... Csak azok sírnak, akik szomorúak vagy akik vétkeztek. Próbáltam elterelni a gondolataimat. Elővettem egy olvasmányt a Pál utcai fiúkat. Hiába voltam ekkor meg csak kisiskolás a könyvek hamar támaszaim lettek.

Megjött apa. Rohantam ki elé, de nagyon betegnek láttam. Fehér volt,dülöngélt, alig tudott megállni a lábán . Gyerek voltam még, fogalmam nem volt az alkoholizmusról. Tesóm elküldött lavórért, tegyem apa elé... Azt a magyarázatot adtam magamnak, hogy kimerült lehet a sok munkától... Rajongtam érte. Nagyon hasonlítottunk nem csak külsőre, de érzékenységben is egymásra. Aznap éjjel korán feküdtünk le aludni.. este anyát hallottam sírni …

Másnap átjöttek a szomszédok. Sosem bírtam a némbereket, volt bennük valami rémisztő. A nagy tavaszi alga takarításról beszélgettek a tavon... Mi gyerekek bújócskát játszottunk. A konyhában bújtam el a lábasok mellé. Nem vették észre, hogy ott lapítok. Beléptek az egyik néninél seprű volt a másiknál egy sárga doboz, amit ajándékba hoztak maminak, rágyújtottak és apáról beszéltek, hogy sokat iszik …Anya azt mondta az anyókáknak, hogy rajta már csak a halál segíthet...

Nagyon szerettem az anyukámat, mindennek ellenére... Mikor másnap reggel megkérdezte, hogy miért érdemes felébredni...

Magamban azt mondtam, hogy megkeresem a halált, hogy anyuskámnak segítsen...

Egész nap ezen járt az eszem, hogy mi lenne a jó megoldás, hogy mindenki boldog legyen .Főleg az az ember, aki megszült engem, aki itt van velem..

Tudtam, hogy én elég bátor vagyok, ha látom a csillagokat mosolyogni az égen az elegendő, hogy ...A Halál csak szóba áll velem és megteszi, amit kérek tőle.

Mikor hazaértem, anya a konyhában volt.

          Megszöktem otthonról és a mólóhoz siettem. A kedvenc helyemre, sokat jöttünk ide míg kicsi voltam. Leültem egy padra és vártam és csak vártam.

Besötétedett, nem volt ott senki csak én. Olyan békés volt minden.

Hiába hívtam a Halált, nem jelent meg...

Kisétáltam a móló szélére, egészen a peremen álltam, néztem le a nagy sötétségbe.

         Ugrottam.

      

A fekete dínók meséje

Ha hiszitek, ha nem, az ember egy bizonyos életkor után nem bölcsebb lesz, hanem csak öregebb. De lehet, ahhoz is kell némi bölcsesség, hogy erre rájöjjek, bár igaz, jó tanáraim is voltak. Például a fekete dínó játékkészlet.

Sokáig kizártnak tartottam, hogy lehet ugyanattól a dologtól félni és megvigasztalódni egyszerre. Jelentem, ezt is lehet. Csak egy film kellett hozzá: a Jurassic Park.

Emlékszem, mindenki lázba jött, mikor elkezdték vetíteni a mozik. Az osztálytársaim, de még a szüleim is rengeteget beszéltek róla. Aki már látta, az áradozott, aki még nem, annak pedig be volt tervezve, hogy mikor nézi meg.

Én még nem mehettem el a moziba, mert vagy korhatáros volt, vagy anyán szerint még megviselné az idegrendszeremet. A rendezője már rendezett egy-két ijesztő filmet cápáról meg kopogó szellemről, ezért otthon jobbnak látták, ha kimaradok belőle.

De azt a néhány jelenetet, amit a tévében bejátszottak, igenis láttam, és állíthatom, semmi félelmetest nem találtam benne. Hetekig meg voltam sértődve, hogy kihagytak belőle, pláne mikor kiderült, néhány osztálytársam is látta.

Éppen ezért, mikor vagy egy év múlva megvettük videokazettán, már engem se lehetett kigolyózni a családi mozizásból. (Ja, és nőttem is közben egy évet.)

Eloltottuk a villanyt, mindenki odakucorodott a kanapéra és már ment is a főcím.

A parkbeli első körsétáig és a növényevő dínókig nem volt semmi baj. Csak sajnos, velociraptorok, egy elszabadult T-rex és néhány kevésbé barátságos lény is bekapcsolódott a műsorba. Rettegő gyerekek, leharapott végtagok, halálsikolyok lopództak be a békés nappalink falai közé. A filmet takaróval az ölemben kezdtem el, és takaróval az orromon fejeztem be.

Hogy-hogy nem, elég nehezen szántam el magam aznap a lefekvésre. De hát a könyörtelen kismutató csak elért a tízhez, ágyba kellett bújni.

Éjjel kettő lehetett, mikor felkiabáltam. Szüleim egyszerre rontottak be hozzám, és azt hazudtam, hogy egy rám zúduló szikla alól menekültem álmomban. Valójában egy hatalmas állkapocs akart minduntalan összecsattanni a nyakamon.

Mai napig nem tudom szegény apám bevette-e vagy sem, mert amit művelt, az igencsak meglepett.

Lement pizsamában a garázsba, és egy kis kartondobozzal tért vissza, ami állítólag az övé volt gyermekkorában. Kis fekete játékdínókat pakolt ki belőle az éjjeliszekrényemre és körberakta. Mától kezdve ez lesz az én éjjeli hadseregem, vigyáznak rám, míg alszom és megóvnak a rossz álmoktól.

Először azt hittem, viccel és csak meg akar leckéztetni, amolyan „én ugye megmondtam, hogy ne nézd meg azt a rohadt filmet” stílusban. De nem, az ősök kimentek, eloltottuk a lámpát és ismét csend lett.

Csend lett az álmaimban is aznapra.

És valahogy onnan kezdve napról-napra, hétről hétre, hónapról hónapra.

A dínókészlet tíz évig tartott ki az éjjeliszekrényen.

Azóta elolvastam a Gyűrűk Urát, és meg voltam róla győződve, hogy Gandalf oltalmazó mágiát bocsátott a dínóimra.

Még akkor is jól aludtam, ha beteg voltam, vagy mikor anya majdnem meghalt egy autóbalesetben.

Aztán elköltöztünk és az új hálószobában már nem pakoltam ki a készletet. Senki se tette szóvá.

Idővel rájöttem, hogy a fantasy hősökön kívül lányokba is szerelmesnek lehet lenni.

Megnősültem.

Gyönyörű szép ötéves fiúval büszkélkedhetek.

Az esemény tegnap következett be.

A gyermek éjfél körül sírt fel az álmában, természetesen rohantunk be az asszonnyal a drágámhoz, felkapcsoltuk a villanyt, szegényke ott ült az ágyon, még a pizsamája is könnyes volt.

Ölbe vettük, dédelgettük.

Nagy sokára mondta el, hogy azt álmodta, beleesett egy mély gödörbe, és nem volt képes kimászni belőle.

Nálam a szekrény tetején hevert a doboz a dínókkal. Míg felvittem a fiam szobájába az járt a fejemben, hogy ha az életem egy videofilm lenne, valaki épp most teker vissza rajta.

És még mondja valaki, hogy nem létezik Roxfort!

Miután felsorakoztattam a dínókat az éjjeliszekrényre, a fiam is megvigasztalódott némileg, bár úgy láttam kissé bizonytalanul méregeti a figurákat, de a lámpát eloltottuk és visszafeküdtünk a feleségemmel.

Mielőtt elaludtunk volna, a nejem megszólalt:

-       Mindig nyűgös, ha üzleti úton vagy a hétvégén. Ma is alig tudtam lekötni valamivel. Délután elvittem cukrászdába, majd sétáltunk a parkban. Volt ott valami sátor, ahol életnagyságú dínókat állítottak ki, hát bementünk. Jópofa volt, még mozogtak is, meg hangot is adtak.

Na jó, aludjunk, puszi.

A feleségem befordult és két perc múlva mélyen aludt.

Én meg eltűnődtem egy lezúduló szikla és egy mély gödör közti nem létező különbségről.

A fekete dínók most már örökre összekötik őket. 

A következő részhez Ajéndékot kérem fel erről a képről.

Aranyló pálmaág

-                   Ohh, hát végre itt vagy! – jegyezte meg a barátnőm, amikor végre leértem az aulába. Állítása szerint ilyenkor úgy utál, amiért ilyen lassú vagyok, de mindketten tudjuk, hogy várakozása perceit az udvaron focizó végzős fiúk látványa épp kellően elviselhetővé teszi.

            Kifelé is vettük az irányt, lévén fél 3 elmúlt, mi pedig teljesen egészséges 11-es diákok voltunk. Az utcán friss hó hullott. Már igazi karácsony hangulatom volt, amire azért szükségem is volt, hisz alig 1 hét maradt hátra a karácsonyfás ünnepig.

            Szerencsére nem lakunk túl messze az iskolától, csak metrózni kell, 20 perc alatt mindig bent vagyunk. Eleinte furcsa volt, hisz se Kata, se én nem voltunk túlzottan hozzászokva a metrózáshoz. Mi inkább a kocsival bejárós fajta voltunk. De hát a belvárosi közlekedés kinyírta a finom, puha Mercedes üléseket. Hüpp-hüpp.

            Már éppen lefele sétáltunk az aluljáróba, amikor eljutott a tudatomig, hogy Kata bizony nagyon is hozzám beszélt. Egész idő alatt. Bár, ezt a pár szót elkapva, nem lehetett túl fontos. (Értsd. megint látott valami cuki pasit a plázában.) Azért eléggé árulkodó, hogy Katának fel se tűnt egész idő alatt, hogy egyetlen egy megjegyzést se fűztem hozzá a történetéhez. De nem mindig ilyen kis önző. Nagyon is tud kedves lenni azokkal és akkor, akikkel és amikor akar. És ha arról van szó, segítőkész. És a kedvenc tantárgyaiból szín ötös, szóval igazán butának se mondható. Szóval összeségében nem olyan rossz ember. Mondjuk, itt inkább az az igazi kérdés, hogy ezt miért kell magamnak ilyen buzgón bizonygatni.

            Épp a metróbejárat felé tartottunk, amikor egy hajléktalan bácsi mellett sétáltunk el. A táblája kegyetlenül egyszerűen és őszintén hirdette, hogy az elé helyezett befőttes üveg egy éhes ember becsületkasszája. A gazdája épp a kutyájának mesélt valamit. Körötte kézzel rajzolt színes képek. Gyönyörűek voltak. Az ember lánya nem is gondolná, hogy milyen tehetséges ember mellett sétál el nap mint nap. Közülük az egyik egyből megragadta a szemem. A sárga különböző árnyalataimból állt az egész kép, amin egy tengerparti pálmafás tájképet ábrázolt. Kísértetiesen hasonlított egy pár évvel ezelőtti családi nyaralásunk helyszínére.

            Nyakamon volt a mézeskalács illatú szenteste. A szüleim kissé unalmas emberek, ezért bajban voltam az ajándékukkal. Anya már vagy hetek óta panaszkodott egy üres felületre a falon. És imádtak mindent, ami drága volt – vagy legalábbis annak nézett ki.

            Már akkor tudtam, hogy mit fogok a fa alá rakni számukra.

-                   Figyelj, Kata, valamit a suliban hagytam, vissza kéne mennem érte, fontos. De nem kell megvárnod, menj csak nyugodtan. – Csak a szemét forgatta, és elsétált. Hála az égnek, kedves manikűrös időpont! És hogy miért csináltam? Lehet, hogy nem akartam, hogy a jómódú Kata lássa, ahogy a szintén jómódú barátnője egy jómódúnak aligha mondható hajléktalantól vásárol. Ez van.

            Odafordultam a bácsihoz. Egy kis mosoly táncolt a szája szélén. Biztosan hallotta az előbbi mondatomat, és csak egy pillantást kellett rám vetnie, hogy rájöjjön a kis háttértörténetre.

-          Járt itt? – ráböktem a fotó szerű képre.

-          Csak az álmaimban.

            Elővettem a pénztárcám. Nevettek rajtam a papirosok. Megfogtam, és a majdnem üres üvegbe helyeztem mindet anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna rájuk. A bácsi erre egy belenyugodott intéssel közölte, hogy az enyém, vihetem. Lehet, hogy szerette ezt a képet, és szíve szerint nem vált volna meg tőle. Lehajoltam, felvettem a földről a csodaszép rajzot és elsiettem, amilyen gyorsan csak tudtam.

***

-                   Úristen, Drágám, hát ez gyönyörű! Pont ilyet akartam! – gyönyörködött az anyám, miután feltépte a csomagolópapírt a "család ünnepén". A kis eluljárói kalandom után fogtam a rajzot, majd elvittem, hogy egy aranyozott keretbe rakassam. Tökéletesen nézett ki. Mintha csak a nap sütne rá arról a nyárról, olyan aranyszínűek voltak a pálmaágak. – Ezt abból a galériából vetted, a belvárosban, amit mutattam, igaz? Bárhol felismerem annak a festőnek a vonásait. Látszik, hogy egy igazi művész készítette. Zsuzsinak is biztos tetszeni fog, amikor átjönnek vacsorára! Igazi mestermunka, már tudom is, hogy hol lesz a helye! – Mosolygás. Hát persze anya, hát persze.

***

-                   Utálok metrózni. Olyan koszos és büdös. Pont most kellett elromlania annak a hülye autónak! Erre itt van ez a taxis sztrájk is, arrgh… - Dühöngött anya, amikor apával együtt a sulimból tartottunk hazafelé az egyik szereplésem után. Amúgy köszönöm anya, a bókot, sok munkám volt ebben a darabban, aranyos vagy, hogy megdicsérsz. Ezek a mondatok miért csak a fejemben élnek.
 Amikor a rajzos bácsi előtt sétáltunk el, anya halk, fojtott hangon odahajolt apához. – Nézd, Drágám. Itt árulja a kis firkáit, csak hogy megsajnáljuk. Nincs jobb dolga? Aztán meg nekünk sír. – Apa helyeslően bólogatott.

           Az emberek néha olyan nevetségesek.

/Az Astorián, a metróbejárattól balra van egy bácsi, akinek nagyon szép rajzai vannak. Szerintem érdemes megtekinteni őket./

A következő bejegyzés megírására Mónit kérném fel ezt a képet használva. Jó alkotást!

Legyen szép napod!

Nagy blog évzáró megkésve

Először is nyolc nappal újév után is szeretnék az összes tag nevében Boldog Új Évet kívánni minden egyes olvasónknak!

Az összefoglalóhoz kattints a Tovább olvasom gombra.