A
mi családunk is olyan, mint bárki másé. Egy kisvárosban laktunk,
ahol az emberek sablonosan éltek. A legtöbben szinte mindig lefelé
tekintettek, és valami furcsa szín kirekesztésen ment át a
közösség. Javarészt a barna, a fekete a szürke színeket
hordtak. Hosszú ingben jártak és fehér Tisza cipőt viseltek,
Traubit ittak … Mindenki mindenkit ismert, ugyanazt a műsort
nézték...legfőbb kikapcsolódási tevékenységük a tavuk
karbantartása volt, ugyanis a város egy részét tó határolta.
Tehát elmondható volt, hogy a város egy ritmusra lélegzett, és
ha valami eltért vagy nem illet be az átlagba, azt egyszerűen
kirekesztették.
Az
én szüleim is e közösség tagjai voltak. Apa a helyi postánál
dolgozott, fontos volt az ő feladata. Ő kézbesítette azokat a
gondolatokat, érzelmeket, amiket leveleikben osztanak meg az
emberek. Nélküle nem tudnának másképpen egymással
kommunikálni.
Anya
rólunk gondoskodott. Ő mindig otthon volt, sosem láttam elmenni
otthonról, folyton elfoglalt volt. Mindig a konyhában
tevékenykedett vagy porszívózott, megszállottan, ha egy kis
morzsát, szöszmöszt is látott azonnal fogta is a porszívót.
Anya ébresztet fel minket minden reggel a húgomat és a nővéremet
is .Kis kanalat nyomott a talpunkhoz és megkérdezte, hogy ma miért
érdemes felkelni. A szemem félig még az álom világban volt. Majd
a testvéreimre néztem, hogy nekik mi lehetett az indokuk. A
húgomnál úgy véltem a moncsicsije hiszen, töretlenül azt
szorongatta. A nővéremnek valószínűleg a zene, mert folyton a
fülében volt a walkman és szerintem szerelmes is volt...Mindig
libbent ide oda, mint egy tündér... haját birizgálta és mire
kiválasztotta, hogy miben menjen suliba, addigra a kis cserje is rég
fává érett. A válaszom a tanulás volt. Jó volt tudni, hogy
hogyan alakultak az országok, hogyan közlekedik az autó, vagy hogy
hogyan működök én, például a vörösvértesteim 120naponta
cserélődnek. A testvéreim szerencsések. Ők egy suliba jártak a
városban a zeneiskolába. Anya szerint oda csak a különleges, okos
gyerekek járnak tanulni... Ahová én jártam, oda meg az olyanok,
mint apa. Egyáltalán nem bántam, a tanodám 3 utcányira volt
tőlünk csupán. Elköszöntem mindenkitől és nagy vigyorral
indultam is neki a napnak.. ….
Mikor
már végeztem minden házi feladattal, napköziből hazaérve, anya
még mindig a ház körül serénykedett.. .mesélni akartam neki, de
ő csak annyit felelt sok a dolga, menjek a könyvtárba. Azzal el is
battyogtam. Megtaláltam a könyves kuckóban azt az irományt, ami
Bowtruckléről szólt... Milyen csodás lények és miért nem
láthattam még ilyet?! Úgy gondoltam akkor, tudom miért fogok
ébredni. Látni akartam egyet és barátommá fogadni.. Megmutatják
majd a világukat, én is az enyémet a kalapomban, amiben egy titkos
világ élt. Alkottam magamnak valamit, ami segített nekem a
magányosságomban. Senkinek sem meséltem róla.
Unatkoztam.
Már nem kötöttek le a könyvek, fáradt voltam, sokáig időztem
velük. Emlékszem hazafelé a felhőket néztem, ahogy rohannak az
égen. Fantáziámat ráeresztettem a környékünkre, az aszfalt
utunkra, amin keresztül vezetett az ösvény hazáig. Nem is útnak
láttam, hanem egy bálnának, egy szürke hátú bálnának, ami
szolgálja az embereket, engedi, hogy rajta közlekedjenek...
Olyan
mókásnak véltem a napot. Nincs igaza anyának – meglátásom
szerint. Az élet nem szívás. De mit is jelent az, hogy szívás.
Mire hazaértem anyu, húgommal és nővéremmel vacsorázott és a
Szomszédokat nézték a tévében.
Ahogy
beléptem az ajtón, kaptam egy nagy taslit. „Mi az, hogy csak úgy
elmész?” kérdezte.
...De
hát te mondtad... Puff, ekkor csattant a másik is. „Ne feleselj!„
- Kiáltott rám, majd beküldött a szobámba leckét írni. Akkor
megtörtént az, amitől mindig tartottam. Le akarta venni rólam a
kalapom, amit még mamától kaptam...
„Úgy
nézel ki benne, mint egy bolond...ne hordjad már, hányszor
mondjam?!„
Sírtam.
Mintha a folyó a gátat zúzta volna ketté, úgy folytak a
könnyeim.
„És
most miért sírsz? Hordj egy normális sapkát, mint minden normális
veled egykorú.” - mondta anyám.
Megráncigált,
hogy mondjam már meg neki, mi a bajom. A testvéreim halkan annyit
mondtak, válaszolj neki...
A
kalapban élnek a barátaim ...Az elefántok... Bár ne mondtam volna
semmit. Szemei kikerekedtek ismét hektikussá vált.
„Mit
tettem én, hogy Isten ennyire büntett engem?! Miért nem tudsz
olyan lenni, mint a többi normális gyerek?”
Tekintete
szomorú volt. Egy boldogtalan megkeseredett emberré vált az anyám.
Nem tudta elviselni, hogy minden csillag, ami bennem él és oly
hevesen tündököl, benne már rég kialudtak...
Berohantam
a szobámba,nem sírok...nem sírok mondogattam magamba ...nem tettem
semmit... Csak azok sírnak, akik szomorúak vagy akik vétkeztek.
Próbáltam elterelni a gondolataimat. Elővettem egy olvasmányt a
Pál utcai fiúkat. Hiába voltam ekkor meg csak kisiskolás a
könyvek hamar támaszaim lettek.
Megjött
apa. Rohantam ki elé, de nagyon betegnek láttam. Fehér
volt,dülöngélt, alig tudott megállni a lábán . Gyerek voltam
még, fogalmam nem volt az alkoholizmusról. Tesóm elküldött
lavórért, tegyem apa elé... Azt a magyarázatot adtam magamnak,
hogy kimerült lehet a sok munkától... Rajongtam érte. Nagyon
hasonlítottunk nem csak külsőre, de érzékenységben is egymásra.
Aznap éjjel korán feküdtünk le aludni.. este anyát hallottam
sírni …
Másnap
átjöttek a szomszédok. Sosem bírtam a némbereket, volt bennük
valami rémisztő. A nagy tavaszi alga takarításról beszélgettek
a tavon... Mi gyerekek bújócskát játszottunk. A konyhában bújtam
el a lábasok mellé. Nem vették észre, hogy ott lapítok. Beléptek
az egyik néninél seprű volt a másiknál egy sárga doboz, amit
ajándékba hoztak maminak, rágyújtottak és apáról beszéltek,
hogy sokat iszik …Anya azt mondta az anyókáknak, hogy rajta már
csak a halál segíthet...
Nagyon
szerettem az anyukámat, mindennek ellenére... Mikor másnap reggel
megkérdezte, hogy miért érdemes felébredni...
Magamban
azt mondtam, hogy megkeresem a halált, hogy anyuskámnak segítsen...
Egész
nap ezen járt az eszem, hogy mi lenne a jó megoldás, hogy
mindenki boldog legyen .Főleg az az ember, aki megszült engem, aki
itt van velem..
Tudtam,
hogy én elég bátor vagyok, ha látom a csillagokat mosolyogni az
égen az elegendő, hogy ...A Halál csak szóba áll velem és
megteszi, amit kérek tőle.
Mikor
hazaértem, anya a konyhában volt.
Megszöktem
otthonról és a mólóhoz siettem. A kedvenc helyemre, sokat jöttünk
ide míg kicsi voltam. Leültem egy padra és vártam és csak
vártam.
Besötétedett,
nem volt ott senki csak én. Olyan békés volt minden.
Hiába
hívtam a Halált, nem jelent meg...
Kisétáltam
a móló szélére, egészen a peremen álltam, néztem le a nagy
sötétségbe.
Ugrottam.