2013. július 26., péntek

A legrosszabb ami velem történhet

Én ezt hallgattam amíg írtam
Morgolódva forogtam az ágyban, közben próbáltam nem a vezetékes telefon hangjára koncentrálni. Majd apa felveszi. Gondoltam magamba, majd a fejemre húztam a paplant.
-Apa, csörög a telefon! -ordítottam az alapvető tényt. Mikor már harmadszorra hívtak újra, elegem lett. Felcsaptam a takaróm és dühösen csörtettem ki a szobámból. Szokatlan volt apától, hogy nem ébredt fel erre a nagy zajra. Sosem volt jó alvó. A folyosón korom sötétség fogadott, de hisz éjszaka van. Így nem csoda...Nem kapcsoltam fel a villanyt, minden centiméterét ismerem az otthonomnak. Mióta az eszemet tudom, semmit nem változtattunk a lakáson. Még egy bútort sem toltunk arrább egy centivel sem tizenhat év alatt. Apa képtelen volt rá, hogy bármit is változtasson. Anya rendezte be a házat, minden az ő ízlése szerint volt elhelyezve. Apa képtelen volt elszakadni bármitől is, ami anyára emlékeztette. Anya belehalt a szülésbe, mikor engem világra hozott. Nagyon szerették egymást apával. Sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg, de apa mindig is azt mondta, hogy örökké bennem él. Mindig vigyázni fog ránk oda fentről. És én hittem is neki. A nevemet is anya után kaptam. Grace. Fájdalmas mosoly kúszott az arcomra, miközben anyára gondoltam. Kómásan trappoltam le az emeletről, az utolsó pár lépcsőfokot egy lépéssel letudtam. A korlátba kapaszkodva fordultam be a lépcső mellé, ahol ott volt egy kis asztal régi magazinokkal és számlákkal, na meg a folyton csörgő vezetékesünkkel.
Miközben lassan a fülemhez emeltem a készüléket, az egyik magazint kezdtem tanulmányozni az ablakból beáradó utcai lámpák fénye adott egy kis segítséget. Hmmm, a One Direction van a címlapon...Ezt még elolvasom! Suhant át az agyamon.
-Hallo, tessék? -kérdeztem alig érthetően, kissé rekedten. Soha nem voltam képes normálisan beszélni miután felkeltem. Mindig kellett egy óra, mire rendesen össze szedtem magam.
-Miss Colder? -szólalt meg a vonal másik végén egy idegen és hivatalos férfi hang. Kicsit bepánikoltam, hisz elég para, ha az éjszaka közepén egy pasas hívogat megállás nélkül és még a nevem is tudja.
-I-igen? -dadogtam rémülten. Rémisztő volt az a ridegség ami a férfi hangjában csengett. Talán fel kéne keltenem apát. Gondolkoztam el.
-Mr. Bothnar vagyok, a richmondi Rendőr-főkapitányság egyik nyomozója. -miután ezt elmondta, kihagyott a szívem. Miért keres pont engem egy nyomozó?
-M-miben se-segíthetek? -hebegtem rémülten. Elfogott a pánik. Mi történhetett?
-Sajnálattal kell közölnöm, hogy az édesapját baleset érte. -még így telefonon keresztül is éreztem a szánakozást a hangában. Nagyokat pislogva bámultam a sötétbe. Nem fogtam fel, hogy mit mondott. Pár másodpercig csöndben meredtem magam elé, majd össze szedtem magam. Kipislogtam a megjelenő könnyeim, majd a telefont markolászva megszólaltam.
-Ugye nem esett baja? -kérdeztem remegve. Nem csak a hangom, de a testem is remegett. Minden porcikám reszketve várta a választ. Oh, Istenem, könyörgöm, mond, hogy nem esett baja! Össze szorított szemekkel fohászkodtam.
-Nagyon sajnálom, de nem élte túl. -mondta halkan Mr. Bothnar. A vér megállt az ereimben, hirtelen megszűnt körülöttem minden létezni. Az eddigi pityergésem keserves sírásba váltott át. A telefon kicsúszott remegő kezeim közül, majd hangos csattanással jelezte, hogy földet ért.
-Ne...Nem..Ez nem lehet! -motyogtam magamban, miközben hátra felé lépkedtem. Minden egyes lépés egyre bizonytalanabb volt, a lábaim olyan szinten remegtek, hogy csodálom, hogy még talpon vagyok. Mikor a hátam a falnak ütközött, lassan csúsztam le a földig. Nem bírtam felfogni, hogy mi történt. Baleset...Rendőrség...Sajnálom...Nem élte túl. Csak ezek visszhangoztak a fejemben. A ház sötétjébe burkolózva sírtam. Térdeimet felhúztam, szorosan átöleltem őket és a fejem rájuk döntve próbáltam feldolgozni. Kétlem, hogy valaha is sikerülne....Nem élte túl...Egyre csak ez a pár szócska keringett a fejembe.- Nem! Ez nem történhetett meg! -sikítottam elveszetten.- Apa! Kérlek gyere haza...-alig érthetően csúsztak ki a szavak a számon. Az éjszakát bőgéssel töltöttem a földön ülve, közben az ajtót bámultam a könnyeimen keresztül, folyton azt hajtogatva Kérlek gyere haza...Egyetlen dologra voltam képes rájönni, az pedig csak ennyi. Ez a legrosszabb ami velem történhet.

Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését.:) Tudom, hogy elég hamar hoztam, de az unalom, mint tudjuk, nagy úr! A következő bejegyzés megírását Könyvmoly23-ra bíznám.:) A cím pedig legyen...Hmmmm...Egy nap a Paradicsomban. Sok sikert!:)xx