2014. június 13., péntek

Az iránytű



  Az iránytű csak pörgött-pörgött körbe-köbe, megállíthatatlanul, Beni alig győzte követni a szemével. Aztán arra lett figyelmes, hogy a szobája elkezd szép lassan, majd egyre gyorsabban forogni körülötte. Végül már ő is forgott, a szoba pontjai pedig elmosódtak.
  Már kezdett kissé émelyegni, amikor hirtelen megállt minden. Beni lehuppant gyorsan, pislogott párat, aztán körbenézett: egy sötét erdőben találta magát, kezei alatt gallyak és tobozok ropogtak. Az iránytű sem mozgott már, egy irányba mutatott. Beni elindult abba az irányba.
  Az erdő békés volt: baglyok huhogtak, szentjánosbogarak röpdöstek és langyos szellő fújdogált.  Ment egy darabon Beni, nem találkozott senkivel és semmivel. Majd hangokra lett figyelmes. Valahol, valakik veszekedtek. Mintha az iránytű is meghallotta volna, gyorsan a hang felé terelte Benit, aki el is indult szép csendesen, a hang pedig egyre csak erősödött. Egy csengő-bongó hangú lány veszekedett egy rekedt vénasszonnyal. A lány már könnyeivel küszködött, de érződött, csak azért sem tágít onnan, míg el nem éri a célját. Arra viszont nem számított, hogy a vénasszony bizony tágíthat onnan, mihelyst meghallja Beni lépteit. Így is történt, egy forgással máshol termett.
  Beni belépett a tisztásra és meglátta a lányt. A lány olyan volt, amilyennek a tündéreket képzeli az ember: karcsú, légies, fátyolszerű ruhába bújt szőke, kék szemű szépség. Amint meglátta a lány Benit, ő is el akart menni.
- Várj! - mondta Beni - Áruld el kérlek, hol vagyok!
  A lány mérlegelt egy kicsit, végül úgy ítélte meg, nem veszélyes a fiú, így ott maradt és válaszolt.
- Pruméliában vagy, a peropollék földjén. Én Pomella hercegnő vagyok. És Te?
- Beni.
- Üdvözöllek Beni! Mi szél hozott erre?
- Nem szél volt az, hanem egy iránytű. - azzal elővette zsebéből az öreg iránytűt és a lány elé tartotta.
- Ó, hát miért nem ezzel kezdted? Hát te vagy az? Én küldtem ezt az iránytűt, hogy keresse meg azt a bátor lényt, aki majd segít nekem megtörni az átkot.
- Átkot? Milyen átkot?
- Az a vén banya, akit az előbb láthattál, ő átkozott meg. Szerelmemmel, Perellel nem mehetünk közelebb egymáshoz, mint száz sárkányfog - amíg le nem győzzük valahogy ezt a gonosz átkot.
- Ez valóban szörnyű, de hogy tudnék én ebben segíteni?
- Azt még nem tudom... De az iránytű téged választott.

  Leheveredtek hát a puhamohás kövekre, és nekiálltak kideríteni, hogyan lehetne megtörni az átkot. Hét nap és hét éjszaka gondolkodtak, erdei bogyókon, gombákon, leveleken és forrásvízen éltek, avaron aludtak. A nyolcadik nap reggelén azonban Beni felpattant:
- Megvan! Kitaláltam! Gyűjtsünk össze száz sárkányfogat, azt pedig tegyük közéd és Perell közé, majd égessük el őket. Akkor talán elmúlik az átok.
- Még akár működhet is... De honnan szerzünk 100 sárkányfogat?
- Ezt már neked kell tudnod, te ismered az országodat.
- Igaz. Akkor induljunk először a Fekete Hegyre.

És elindultak.



*A peropollék olyan lények, akik gyermekkorukban csak apró buborékokban képesek repülni, a serdülőkorral sajátítják el az önálló repülés tudományát. Emberformájúak és -méretűek, de képesek összemenni - így férnek el például a buborékban is. Ezeket láthatjuk néha mi, emberek is a szemünk előtt cikázni. Egyébként igyekeznek rejtve maradni, az erdőben, ha embert sejtenek, eltűnnek egy forgással. Aki látott már teljes pompájában egy peropollét, az jelentkezzen! :) (és érezze különlegesnek magát)


(Kép innen.)

A következő bejegyzés címe legyen: Nyári égbolt. És iomiis-t Esztert kérem fel a bejegyzés megírására.