2014. július 19., szombat

Fesztivál

Bár tőlem elég távol állnak a fesztiválok, a hangulatuk azért vonz, az a felszabadult érzés, az hogy kikapcsol az ember agya egy kis időre. És nézzétek el nekem ha esetleg nem olyan lesz a bejegyzés, amilyent szeretnék, ez lesz a visszaszokó és egyben a visszatérő bejegyzésem is. Jó olvasást kívánok nektek!


A nagy színpad előtt állva, fejemet a nap felé fordítva hallgatom ahogy a Staff feliratú pólóban pár fiú a hangosítással bíbelődik. Az este fellépő Imagine Dragons egyik számának kis részleteit hallom, ahogy néha-néha kipróbálnak valami újat. Fülelnek, odakiáltanak a másiknak.
- Feljebb a kettes mikrofont! - szól az egyik. Ugyan nem látom, de selymes, lágy hangja alapján magas, és határozott srácnak gondolom. Választ is kap, de csak az ő hangjára koncentrálok. Iszom minden szavát. Megfertőz, magával húz, átöleli a testemet és simogat. Még mindig a hatása alatt vagyok, amikor egyszer csak furcsán közelről hallom a hangját, olyan mintha ott állna előttem, de az nem lehetséges, gondolom. Csak akkor döbbenek rá hogy tényleg így van, amikor egyszer csak eltűnnek az arcomat sütő nap sugarai.
- Hé ki kapcsolta le a villanyt? - Gyorsan felülök. Automatikusan ellenzőként használva a kezemet a homlokomhoz emelem és felnézek. Ott áll előttem. Nem vagyok benne biztos hogy ő az, amíg meg nem szólal.
- Szia, arrébb mennél kérlek? Kéne a hely. - mondja és mosolyog. Kicsit mintha zavarban lenne, a nyakát dörzsölgeti. Bevallom én is eléggé furán érzem magam. A szakadt zöld táskámmal, amit párnaként használtam a délutáni pihenésemhez, a szél által szétfújt és elfeküdt hajammal, amit hiába fogtam össze lófarokba még így is szanaszét áll. Fogom gyors a kendőmet mielőtt felkelnék és rákötöm. Felállok, legalábbis próbálok, de a táskám csattja beleakadt a fehér szoknyámba, így amilyen gyorsan próbáltam
felkelni, olyan hamar estem vissza. Szerencse hogy kockás ingemet leterítettem a földre, mert különben már tiszta sár és fűzöld lenne a szoknyám. A fiú látva szerencsétlenkedésemet felém nyújtja a kezét segítségképpen. Kinyújtom én is a kezemet és megfogom az övét. Kellemesen meleg és puha a keze. A másikkal megtámasztja az alkaromat, az hűvös a hideg kólás üveg szorongatásától. Miután segített felkelni a cuccom után nyúl és már indul is. Megfogom a kezét és jelzem hogy adja oda a táskámat. Odaadja. A vállamra teszem.

Olvasd tovább, még nincs vége! 


- Miért kell elmennem? - kérdezem hirtelen megtörve a csöndet.
- Hozzák a felszereléseket, Gitár, dob, meg ilyenek, tudod... - Nem néz rám, csak keresi a számomra megfelelő helyet, ahol kényelmes és még nekik sem vagyok útban. Hogy jelezzem hogy értettem amit mond bólintok. - Hogy hívnak? - Most már rám néz, fekete szemüvege zsarusan néz ki napsütött bőréhez és határozott állvonalához,
- Lana. - Felelem enyhén cincogót hangon. - Téged?
- Damen. - Ellentétben velem ő elég határozottan közölte a nevét velem. Nem csuklott el a hangja és kicsit sem úgy hangzott hogy Da-m-en, hanem határozottan, Damen. Elmerülve a gondolataimban egyszer csak arra eszmélek hogy megáll. Én is megállok és körbe nézek. A hatalmas sík terület helyett most egy aprócska dombon vagyunk, nem messze a színpadtól, előttünk egy fa ágaskodik az árnyéka körülöleli. Beleszippantok a levegőbe, nem érzem a tegnap kiömlött sör szúrós szagát, a csikkek dohányszagát, és nincsenek is enyhén nedves talajban ragadt lábnyomok. Olyan, mintha teljesen máshol lennénk. Egy mezőn, aminek koránt sincs semmi köze a fesztiválhoz, az őrülethez, árad a nyugodtság és a kellemes illat, amit a fa áraszt magából.
- Itt jó lesz? - Körbe- körbe nézelődik, mintha valami jobb helyet keresne, de nem tudja hogy ez egy tökéletes hely. Számomra.
- Viccelsz? Ez tökéletes. - Tudom hogy a szemem csillog, mint egy kisgyereknek, amikor cukrot kap. Mikor észreveszi mosolyog, tudom hogy viccesnek találja a dolgot.
- Rendben, akkor szia, majd még biztos találkozunk. - Mosolyogva elmegy otthagyva engem elvarázsolt állapotban a fa alatt.

A telefonom csipogása ébresztett fel kellemes álmomból. Még sose éreztem magam ennyire kipihentnek, felkelve hallottam ahogy nő a zaj a színpad felől. Ahogy előveszem és elolvasom az üzenetet, amiben az áll "Mindjárt ott vagyunk :)", mosolyogva felkelek, összeszedem a cuccomat és elindulok a zaj irányába. Ahogy elnézek jobbra látom hogy a nap szépen lassan lemenőben van, az ég kékjével összemosódik a sárga és lágy piros színeket is felfedezek benne. Megnyugtat és valamiért olyan boldognak érzem magam, hogy úgy érzem le tudnék futni egy maratont is. Még az sem zavar amikor a koncert elkezdése után fél órával se találom a barátnőimet, hiába is keresem őket, mert észreveszek a tömeg szélén, külön állva valakit, aki miatt bármilyen furcsa is, de nagyot dobban a szívem. Látom ahogy még mindig napszemüvegben a színpadot nézi, a lába ritmusra mozog. Még egy nagyot dobog a szívem és már elmerülve a látványában, kizárom a koncertet.

 Ne tartsátok vissza a véleményeteket, szívesen olvasnám őket. Szeretnétek folytatást? Jó lenne egyfajta sorozatbejegyzés? :) 

A következő bejegyzés megírására Ajándék Szabót kérném fel. A cím pedig legyen Körbe körbe. Jó írást! És köszöntünk a tagok között :)