2014. augusztus 6., szerda

Édes-savanyú

Sziasztok! :)
Fruzsi most épp babázik, ezért én lettem a következő. Nem lett a legjobb rész, nekem legalább is, annyira nem tetszik, de azért remélem, hogy nem lett borzalmas. Ti melyik fajtába tartoztok? Én személy szerint ingázok. :)
Jó olvasást!

10:25. Mindjárt kezdődik. Az izgalom lesz úrrá rajtam. Az első sorban ülök, nagyjából középen. Direkt hamar érkeztünk, hogy a lehető legtökéletesebb szögből nézhessek végig mindent.
Most biztos azt hiszitek, hogy valami fanatikus rajongó vagyok, aki a kedvenc bandája koncertje miatt izgul emiatt. De nem talált.
Igazság szerint Jászberényben vagyok, a mézvásáron. Apukám méhész, ezáltal már 17 éve járok eme eseményre. Teljesen magával ragad, a hangulat, a rengeteg ember, a puszedli árus felől terjengő illatok. De mégis, ami leginkább levesz a lábamról, az a mézkirálynő választás. Ilyenkor mindig jelentkezik 6-8 fiatal lány, akik ilyenkor bemutatják tudásukat és délután a nyertest megkoronázzák, majd ezt követően egy évig van hatalmon. Bármelyik pillanatban belibbenhetnek a jelöltek, hogy bemutatkozzanak. Ilyenkor csak meresztem a szemem és álmélkodom.
Amióta az eszem tudom, erre a címre pályázok. Hogy egyszer majd ne csak a padról figyelhessem a ceremóniát, hanem én legyek az a lány, akinek a fejére helyezik a koronát.
Csodálom azokat a lányok, akik itt vannak tőlem pár méterre. Mindig is olyan akartam lenni, mint ők. Szépek, kedvesek, vidámak. Hogy mindenki felfigyeljen rájuk. Hogy szeressék őket.
 Nincs mit tenni, szembe kell nézni az igazsággal. Azoknak a lányoknak még csak a közelébe sem érek. Ők szépek és csodálatosak, én duci vagyok és malac fejű. Ők mindig vidámak én pedig kétségbeesett fejjel magamba tömöm az összeragadt vattacukrom utolsó falatjait. Őket ünnepelni fogja a közönség, míg én minden második embernek nekimegyek. Őket szeretik, engem észre se vesznek.
Hányszor kértem már hogy jelenjen meg az a bizonyos kívánságteljesítő tündér! Csak azt szeretném, hogyha számítanék, hogyha fontos lennék. Olyan nagy kérés ez? De nekem csak az édesség maradt, amibe bánatomat fojthatom.
- Te hülye vagy – riadva felpillantottam a srácra, aki épp le szándékozott telepedni mellém. Talán hangosan gondolkodtam volna??? Vagy ezt most mire értette?
- Mi? – igen, és ilyenkor még értelmesen válaszoltam. Ekkor felém fordította a fejét. Már nem érdekelt a színpadon zajló események, a hangszórókból hangzó beszédet is csak távoli halk morajlásként érzékeltem. Nagy, barna szemeivel az enyémbe nézett miközben szőke haja 100 felé meredt a feje tetején. A szemébe néztem, de nem fogtam fel.
- Eper illatod van – húzta el a száját. Hirtelen témaváltás, mondhatom! Egyébként is, mi van?
- És az eperrel mi bajod?
- Túl… édes. Csak úgy árad belőle, mint egy levegőben szétterjedő méreg.
- Ugye tudod, hogy egy mézvásáron vagyunk? – kérdeztem értetlenül, mire ő csak elmosolyodott és megvonva a vállát távozott. Biztos meghülyültem, igen, biztos napszúrást kaptam! Tekintetemet újra a fa emelvény felé tereltem, de a figyelmem minduntalan az előző pár perc eseményei körül forogtak. Gondolataimból egy öreg bácsi zökkentet ki.
- Elnézést kérek, szabad ez a hely? – mutatott arra a helyre, amely percekkel ezelőtt még a srác ülőhelyéül szolgált. Válaszul csak bólintottam, mire a kedves idegen a jövőbeli letelepedési helyéről egy papírt vett le amit felém nyújtott. „Biztos egy szórólap, rengeteg van itt belőle.” gondoltam, miközben átvettem hirdetést. Szétnyitva viszont írást láttam.

Miért van az, hogy mindenki a csokiért van oda?
Hogy azt hiszi a fánktól minden jobb lesz?
Hogy csak tömi a szájába a töménytelen édességet és azt hiszi, hogy ezáltal minden rendben lesz?
Az emberek miért nem látnak?

Elcsodálkoztam a szavain. Vajon hogyan és mire értette ezeket? Mivel nem volt jobb ötletem, odafirkantottam a válaszomat az írása alá. Megtanítanál látni? Papírrepülőt hajtogattam a levélből és szélnek eresztettem. Ugyan sok reményt nem fűztem hozzá, de inkább tapossanak rá, és dobják ki, minthogy én tegyen ezeket.
         Órákkal később, amikor épp a vásárban nézelődtem átvéve a hangulatot, észrevettem valamit. A szél egy papírdarabot kergetett. Amilyen gyorsan csak tudtam, átverekedtem magam a tömegen és felkaptam a fecnit. A fecnit, ami egy soproni méhészt hirdetett. Csalódott voltam, de nem tudtam miért. Hisz csak 2 mondatot, ha váltunk. Ne golyózz be! De a szememmel állandóan őt kerestem. Minduntalan égbemeredő üstökét és csillogó barna szemeit kutattam, amik azért sem voltak hajlandóak felbukkanni.
         Már épp feladtam a reményt, amikor épp sorba álltam egy üveg kóláért és egy 6 évesforma gyerek futott oda hozzám. Amikor megláttam, hogy a kezében egy fehér cetlit szorongat, nagyot dobbant a szívem, és villámgyorsan körbenéztem, de Őt, sehol se leltem. Majd tekintetem újra a kissrácra vándorolt.
         - Ezt Neked hoztam! – szorongatta az üzenetem, miközben fogatlan szájával vigyorgott.
         - Köszönöm szépen! – vettem át a küldeményt.

Ne engedd, hogy beskatulyázzanak! Döntsd el TE, hogy mi a jó és mi a rossz! Mindenki édesszájú, lehet, hogy te is az vagy. és miért csak lehet?
Mert engedted magad és leragadtál.
Tudod milyen hihetetlen érzés a savanyúság?
Amikor éjjel 11-kor kiosonsz a konyhába savanyú uborkát enni és minden pillanatban azon izgulsz, hogy anyu meg ne lásson!
Amikor savanyú-cukrot szopogatsz és a tanár rád szól, hogy köpd ki a rágód, és te vidáman tovább sétálsz, majd a tanár felháborodott kérésére megmutatod, hogy te bizony eleget tettél a kérésének.
Amikor citromlevet csöpögtetsz a szádba és a savanykás íze miatt hülye arcokat vágsz és mindeközben ezer meg egy vicces fotó készül.
Ne engedd magad!
Ne hidd, hogy ők a jók!
Hisz vakok!
Nem minden az, aminek be lett állítva, csak merd az ellenkezőt állítani.

         Lehet, hogy ez egy óriási nagy klisé lesz, de rádöbbentem, hogy igaza van. Nem érdekeltek a többiek, se hogy ki mit gondol. Leráztam a béklyóimat. Nem minden fekete-fehér, nem minden az, aminek be lett állítva néha szembe kell szállni mások igazságával, hogy megtaláljuk a sajátunkat. Odafirkantottam még öt szót, nem is tudom, hogy miért. Mentem megkeresni magamat. Köszi, Savanyác!
         - Ezt majd én átveszem! – szólt a hirtelen elém toppanó fiú és kivette a kezemből az üzenetet.

A következő rész megírására Mónit kérném fel, méghozzá "Imádom, hogy utállak" címmel. Jó alkotást! :)