2014. szeptember 20., szombat

Az idő rabja


Rabja vagyok az időnek egészen, mióta megláttam egyszer a teraszomra surranni. Pirkadat volt, azt hitte biztos, hogy még alszom. Hozta hátán a napot, megállt közben pihenni egy csöppet. Innen a legszebb a kilátás a városra, ő is tudta ezt. Itt teázott csendben, hátáról a napot ide tette egészen, a falhoz közel, erre keltem fel.


Meglátott ő, s teáját elfeledve felkapta a napot és ugrott egy nagyot, fel az égre, s reggel lett végre. Az órám perdült egyet, máris hatot mutatott. Szóltak a vekkerek és nem értették az emberek, miért ily fáradtak, mintha nem aludtak volna nyolcat csak hatot. Csak én tudhatom, hogy miattam ugrottak az órák és vesztettünk el kettőt, mert nem hagytam békésen teázni az időt. Azóta lesem és várom, vettem mindenféle teát, de most a szomszéd Marinál világít a terasz így reggel – á, ott nem olyan jó a kilátás, majd visszajön egyszer.


A stafétát pedig Eszternek adom át, a bejegyzés címe legyen Zöld mező.