2014. december 14., vasárnap

Hóangyal

Aznap a mama jött értem az iskolába. Nagyon hideg volt, emlékszem, aznap tanultuk a T betűt.
Épp a korcsolya pálya mellett mentünk el, amikor a mama megkérdezte, hogy nem kérek e forró csokit. Azt mondta, várjam meg itt. Amíg a mama sorban ált az árusnál, én csak nézelődtem. Majd egy vékony hangra lettem figyelmes.
Zsófi könyve
-      Az ott nem a te kesztyűd? – szolt valaki a hátam mögül. Lenéztem, és tényleg ott hevert a kesztyűm a friss porhóban. Felnéztem, hogy köszönetet mondjak. A pálya szélén, a kerítésen egy kislány ült. Bőre hófehér volt, vöröses barna haja két fonatban lógott ki a sapkája alól. Pirospozsgás arcát szeplők keretezték. A szeme sötéten csillogó, szinte összefolyt az íriszével.  Keze ügyéből ki-ki kukucskált egy kiscica.
Biztos voltam benne, hogy egy angyalt látok.
Mire köszönetet mondhattam volna, a mama visszajött.
Amint hazaértem, kiáltozva futottam be a konyhába: - Anya, anya! Léteznek még karácsonyi csodák! – anya csak nevetett. Szerintem azt hitte, csak mókázom.

Egy héttel később az osztállyal korcsolyázni mentünk. Régi szokás az iskolánkban, hogy télen elviszik a kicsiket hetente korcsolyázni. Izgatott voltam, hogy megint láthatom az angyalt.
Amint odaértünk, láttam, hogy ő megint a kerítésen ül, ölében kiscica alszik. Megérezte, hogy nézem, és felpillantott. Angyalian mosolygott.

Végig nézte, ahogy korcsolyázni tanulok. Mosolygott azon, hogy többször voltam ülő, mint álló helyzetben. Ahogy nem bírtam felállni. Hogy nem engedtem el a pálya szélét.
Bizonytalankodva oda totyogtam hozzá, és felkecmeregtem mellé a kerítésre.
-      Úgy szeretnék hóangyalt készíteni. – mondta maga elé.
-      Miért nem csinálunk? –kérdeztem.
-      Nem lehet – ingatta a fejét. Nem értettem, de nem mertem rákérdezni, miért.
-      Ő a te cicád? – mutattam a kezei között tekerődző állatra-
-      Picurnak hívják. Meg szeretnéd simogatni? – és ott ültünk a kerítés szélén, ölünkben egy kiscica dorombolt, és nem mertem megszólalni, majd hirtelen mennem kellett.
-       
Jankának hívták. Egy évvel voltam idősebb. Az apukája, egy magas szakállas bácsi a korcsolya pálya tulajdonosa. Minden alkalommal elmondta, hogy szeretne hó angyalt készíteni, én pedig mindig elmondtam, hogy utálok korcsolyázni. Egyre fesztelenebbül beszélgettünk. Megtárgyaltuk az élet nagy dolgait, például, hogy vajon a nagy talpat növeszteni kell e. Nagyokat kacagtunk a hóesésben. Barátok lettünk.
2 hét volt hátra a karácsonyi szünetig. Karácsonyig még kétszer mentünk korcsolyázni. Aznap esett a hó. Látszottak a pihék, ahogy szállingóztak, betöltötték a járdát. Janka ugyanazzal a mondattal fogadott.
-      Úgy szeretnék hóangyalt készíteni – haján megragadtak hópelyhek.
-      Miért nem csinálunk? – mosolyogtam rá.
-      Nem lehet – biggyesztette le az ajkát.
-      Most lehessen – azzal megragadtam Janka karját, és lerántottam a hóba. Pár pillanat csak nézet, aztán feltört belőle az az angyali kacagás. Együtt nevettünk a hóban. Néztem a csillogó szemét és porcelán bőrét. Egy igazi angyalt láttam.

Egy héttel később, pár nappal karácsony előtt mentünk abban az évben utoljára korcsolyázni. Nem ült a kerítésen.
Megijedtem. Féltem. Szorongtam. Egész végig magam elé bámultam.
Egyszer csak megláttam Janka apukáját. Medve-szerűbb volt, mint azelőtt bármikor. Erőt vettem magamon.
-      Hol van Janka? – emeltem fel a fejem. Csillogtak a szemei, miközben rám tekintett. Eddig nem is tudtam, hogy lehet bánatosan mosolyogni.
-      Tudod, Janka nagyon beteg volt. – ez után a szavak elvesztek egy nagy örvényben. Ezek után már nem létezett itt és most. Hallottam emberekről, akik betegek. Hallottam emberekről, akik nagyon betegek. Hallottam emberekről, akik már nem betegek. Janka nem lehetett ilyen. Az angyalok nem betegednek meg.
Csak álltam, és hallgattam mindenféle „krónikus tüdőgyulladásokról”. Hogy a gyógyszerek drágák. Hogy hideg van, kegyetlen hideg. Könnycseppek versenyeztek az arcomon, és arra gondoltam, hogy ez gonoszság. Már nem hittem a karácsonyi csodákban.
-      Én szerettem volna hóangyalt csinálni. – Néztem fel a bácsira. Hideg volt. Ropogott a hó a talpam alatt, és a fülemben hallottam Janka kacagását. Pár perc alatt lefagytak az ujjaim, vajon ő mennyire fázott? Miért kellett hóangyalt csinálnunk? Tudtam, hogy ez most más a „ki ette meg a csokit” kérdéseknél. – Én voltam?
A bácsi olyan sebes rázta meg a fejét, hogy a szakálla alig tudta követni.


-      Erre ne is gondolj! Egyáltalán nem. Te csak egy kis boldogságot csempésztél az elkerülhetetlenbe. Köszönöm.


Köszönöm szépen még egyszer a képet Zsófinak!! Remélem tetszett ez a kis novella, sajnálom, hogy kicsit szomorkásabb lett, csak lehangol ez a rossz idő. A következő bejegyzés megírására Szaszát kérném meg Csomagolópapír címmel. Jó alkotást, szép ünnepeket!:)