2015. május 21., csütörtök

Csomagolópapír

Hetek óta vártam, hogy válaszoljon valamit. Régóta haverok vagyunk, társaságban kellemesen elhülyülünk, azonban én jóval többet szeretnék. Hát vettem a bátorságot és beszélgetni kezdtem vele a neten. Pár jópofa válasz után elnémult. Én meg ettől megőrülök! Folyton azt néztem, hogy írt-e, majd mentségeket keresek neki, hogy most éppen miért nem ért rám megint.
Tegnap végre válaszolt. „Bocs, hogy nem írtam, nagyon utálok a billentyűzeten pötyögni. Nem akarsz inkább személyesen dumálni? Eléggé unatkozom. Meghívlak egy sörre.”
Kiborultam! Hetek óta várom a válaszát, erre pont most, amikor úszok a munkában, a ciklusom is kiült az arcomra, a lábaimat sem érzem és ezer dolgom lenne, akkor bukkan fel? Ráadásul egy személyes találkozót kér? Feltételezhetően kettesben? Leültem a gondolattól. Óriási lehetőség lenne, de…
 1: Holnap toppon kellene lennem, és arra kéne nagyon koncentrálnom.
2:  Én heteken át vártam egy szót tőle, én meg ugorjak egyből, ha ő kéri?
3: Én tegyek félre mindent, hogy éljek ezzel a lehetőséggel, miközben ő egy percet nem tudott szánni arra, hogy választ pötyögjön nekem?
4: Mi várhat azon a „személyes találkozón”? Én komolyra akarom fordítani a kapcsolatunkat, elterelni a haverságról, és ezt egy aljakocsmában sörözve nem tudom meg tudom-e tenni.
5: Rohadtul félek, hogy egy esélyem van, és azt elszúrom. Most pedig minden adott ahhoz, hogy elszúrjam, mert nagyon nem vagyok a toppon.
Aztán úgy döntöttem, hogy belevágok, mert talán tényleg ez az egy esélyem van rá. Félre tettem minden egyéb teendőmet, megbeszéltem vele egy helyet és egy időpontot, aztán készülődni kezdtem. A zuhany alatt kissé felfrissültem, kellett, mert az egész napi hajtás miatt eléggé bűzlöttem. Aztán lemostam a tusolás miatt elkenődött sminkemet, majd újramázoltam az üres vászont. A ruhás szekrényem volt a következő célpont, ami kimerítő tortúra volt. Találni egy olyan ruhát, ami csinos, megakad rajta az ember szeme, de nem kiöltözős, és illik egy zugkocsmába is… lehetetlen volt. Végül kiegyeztem egy közepesen csinos, cseppet sem kényelmes, kocsmába pedig kevéssé illő összeállításban, olyan 40 perc mérlegelés és 30 átöltözés után. Következett a hajam. A terv ugyanaz. A hajjal finomítottam egy kicsit a ruha szépségén, hanyagnak kellett látszania, mintha csak leugrottam volna hozzá. Mindehhez az összképhez persze nem találtam megfelelő cipőt, úgyhogy egy sportos mellett döntöttem, ami színben passzolt legalább. Az összkép katasztrófa volt, de az „odáig vagyok érted, és mindent megtennék, hogy együtt legyünk” üzenetet sikeresen lepleztem vele.
Amikor elindultam, már késésben voltam, pedig utálok késni, sosem teszem. Aztán rájöttem, hogy a telefonomat otthon hagytam, így nem tudok neki szólni a késésemről. Verőfényes napsütés volt ezen a késő tavaszi estén, a nagy rohanásban megint eléggé leizzadtam. Már láttam a kocsma ajtaját, amikor egy engem jól ismerő kölyök kutya a gazdájával arra sétált, aki ösztönből felugrott a simogatásomért. Csakhogy frissen jött a futtatóból, csupa sár és fű lettem. Illetlenül elköszöntem, megbántottam ezzel két élőlényt is, majd berohantam a kocsmába.
Egy nagyhangú társaságot hallottam már az ajtón belépve is, de én azonnal egy egyedül várakozót kerestem. Nem leltem. Nem kellett sok, hogy megtaláljam. A társasággal nevetgélt. Kissé bosszús lettem. Odamentem, és próbálva nem kimutatni a gondolataimat köszöntöttem mindűket. A Srác nagyon örült, hogy lát, és bemutatta a régi cimboráit, akikkel gyermekkora óta nem találkozott. És „hála égnek”pont ma betévedtek ebbe a kocsmába. Letelepedtem közéjük, de még csak a lehetőséget sem adtak, hogy a srác mellé üljek. Sört kértünk.
Vég nélkül hallgattam a hülye történeteket, az idétlen röhögcséléseket, és én csak annyi szerepet töltöttem be a társalgásban, hogy mindenki nekem akarta elmesélni a szép időket. Az én fejemben meg az járt, hogy itt ülök egy srác mellett, akivel gyakorlatilag egy szót sem váltok, egy társasággal, aki nem is ismerek, egy olyan estén, amikor rengeteg dolgom lenne, egy olyan ruhában, amiben rosszul érzem magam. Mi értelme ennek? Semmi! Egy nagy katasztrófa az egész.
A remény hal meg utoljára alapon húztam még a búcsú idejét. Egészen addig, amíg egy nő nem szambázott oda, és nem tolakodott pofátlanul közel a Srácomhoz, amit nekem kellett volna tennem. Aztán kért a csaj valami italt, amit cseppet sem véletlenül, rám öntött. Akkor elegem lett. Kimenekültem a WC-be, ahol végignéztem magamon. Rájöttem, hogy milyen rossz döntést hoztam, és hogy bohócot csináltam magamból. Elpocsékoltam az estémet, oda a holnapi fittségem, és felkészültségem, és még meg se érte. Fáradtságomban és elkeseredettségemben nem tudtam visszatartani tovább a könnyeimet. Ezzel elkentem a sminkemet is.
Amennyire lehetett, hárítottam a károkat, aztán az asztalhoz lépve elköszönni készültem. Ekkor az egyik idióta részeg haver gyakorlatilag telibe hányt. Még mi? Milyen sorscsapás tör rám? Ismét a mosdóban kötöttem ki. Amikor végeztem a takarítással, rájöttem, hogy ezzel a szaggal nem buszozhatok haza, gyalogolnom kell, ami nem hangzott túl jól a fájó lábaim tekintetében. Ráadásul még később és még fáradtabban fogok haza érni, még kevesebb lehetőséggel, hogy megmentsem a másnapot.
Elhatároztam, hogy egy hűvös, távoli elköszönés után nagyon gyorsan távozom a kocsmából. Ez egészen addig működött is, amíg nem a srácok a pólómra mutogatva sutyorogni kezdtek. Lenéztem, és láttam, hogy a vizes anyag, ebben a fényben teljesen átlátszik. Nem tudtam volna egy percet sem tovább maradni. Azonnal kiszáguldottam az ajtón és sebesen szedtem a lábaimat haza felé.
Már jócskán elhagytam a helyet, amikor egy közeledő lihegést hallottam a hátam mögött. Egy darabig nem foglalkoztam vele, úgy gondoltam, csak egy kocogó ember. De aztán, ahogy közeledett, mégis hátranéztem. A srác volt. Visszafordultam menetirányba, de lassítottam a lépteimen.
Amikor utolért, mosolyogva lihegte, hogy nem köszöntem el tőle, mire én rávágtam, hogy szia. Felvette a lépéstempómat, és némán jött mellettem. Megkérdeztem, hogy mit akar még, mire rávágta, hogy még mindig nem köszöntem el tőle. Megkérdeztem, hogy mit vár, mire közölte, hogy búcsúpuszit. Egy hideg és gyors puszit nyomtam az arcára, és újra elindultam. De ő újra csak felvette vele a tempót. Újra megkérdeztem, hogy mit akar, mire elém állt, és furcsa tekintettel közölte, hogy ez a búcsú még mindig nem az igazi. Megkérdeztem, hogy mit szeretne, mire ő felhúzta a szemöldökét, ekkor láthatóvá vált, hogy valójában kissé spicces. Bár én sem vagyok teljesen józan. Közelebb lépett hozzám, mire én komor tekintettel próbáltam kitalálni, mire készül, és miért. Megállította az ellenségességem, de csak kibökte, hogy búcsúcsókra vágyott vágyik. Erre keresztbe fontam a karomat magam előtt és hunyorogva ingattam a fejem. Ő várt, ezért firtatni kezdtem, hogy minek az neki. Hol bohókásan, hol kicsit komolyabban elmondta, hogy azért, mert kedvel, csinosnak tart, jó velem lenni, és kívánja a csókomat. Még mindig fonott karral megkérdeztem, hogy mégis melyik részét tartja a kinézetemet csinosnak, a lehányt, vizes átlátszó felsőmet, a leöntött ölemet, vagy a kutyapiszkos nadrágszáramat, mire kacéran nevetve intim közelségbe lépett, és a szemembe nézve közölte: „Az csak csomagolópapír.”

A csókot nem engedtem, de mosolyogva hagytam ott. A kissé túlfűtött tekintetére és a pimasz megjegyzésére nem tudtam nem őszinte tekintettel reagálni. Hazaérve még nekiálltam a felkészülésnek, aludtam egy keveset, majd nagyobb tragédia nélkül túléltem a másnapot, bár szégyelltem, hogy nem voltam olyan alapos, mint ahogy elvárták volna tőlem.
Hazaérve úgy döntöttem, hogy mielőtt egy maratoni alvásra szánom magam, még felnézek a gépemre. Egy üzenet várt. „Köszönöm a szép estét, remélem neked sem volt olyan rossz. Szívesen megismételném. Talán legközelebb jobban sikerül a búcsú is.” Persze a fáradtság, és a megkésett büszkeségem miatt úgy döntöttem, hogy nem válaszolok neki. Pár perccel később, amikor a gépemet kikapcsoltam volna, jött egy újabb üzenet tőle. „Bevallom, hogy nagyon érdekel, m
it rejt az a sok csomagolópapír rajtad. A ruháid, a modorod, a viselkedésed, és az a réteg, ami szívedet fogja körbe. Van esélyem erre, bármilyen sorrendben?” Érzések kavarogtak bennem. Sértettség, dac, öröm, felszabadultság egyszerre tört rám.

Az ágyban fekve úgy döngöttem, hogy bármennyire hülye vagyok válaszolok neki. De nem most! Az engem rejtő csomagolópapírt nem fogja kénye- keve szerint vadul letépdesni rólam. Ahhoz az átélt tortúra után érdemessé kell válnia.

A következő szálat úgy gondoltuk, hogy ketté kéne venni. Az egyik szálon a stafétát Móninak adom, a cím pedig legyen "Nincsenek problémák". A másik szálon Alexandrának adom "Kislány" címmel.