2015. június 25., csütörtök

Nincsenek problémák

Mivel Móni bizonyos okokból nem ér rá, ezért én vállaltam be végül ennek a bejegyzésnek a megírását. Napokig gondolkoztam miről írhatnék, aztán végül úgy döntöttem, hogy visszaolvasom a régebben írt bejegyzéseimet. És milyen jól tettem. Majdnem pontosan egy éve írtam a Fesztivált, aminek hatására döntöttem úgy, hogy a Nincsenek problémák annak a folytatása lesz.
Ha még nem olvastad az előző részt IDE kattintva megteheted !

NINCSENEK PROBLÉMÁK
Miután megláttam Dament a színpad mellett az erősítőknél egy darabig még maradtam és élveztem a koncertet. Nem akartam közelebb menni, inkább az eredeti helyemen úszkáltam a Damen nyújtotta gyönyörűségében. Magával ragadó volt, hívogatott hogy ismerjem meg, menjek oda és köszönjek, de nem tettem. Inkább vetettem rá még egy utolsó pillantást és úgy döntöttem elmegyek átöltözni. Titokban abban reménykedtem hogy közben újabb sms-t kapok majd a barátaimtól hogy tudjam végre hogy merre vannak ezért kezemben a telefonommal elindultam a sátorok felé. Míg én egyedül próbáltam átjutni a sötétben az egyre csak kivehetetlenebb sátrak között, addig mások csapatostul tartottak a színpadok felé. Pont egy ilyen csapat jött velem szemben mikor csipogott egyet a telefonom, mielőtt megnéztem volna az üzenetet még egy utolsó pillantást vetettem a sötét alakokra. Miért nem raktak ide lámpákat? - kérdeztem magamtól. Egyre csak sötétebb lett én meg attól féltem hasra esek valamiben, csak reménykedni tudtam hogy nem pont előttük fordul ez elő. Ahogy egyre közelebb értek nevetéseik is egyre hangosabbak lettek, végül már egy két szót is sikerült elcsípnem. Írtál... Sms... Lana. Hogy micsoda? - gondoltam magamban. Az ismerős névre és hangra felkaptam a fejemet és nem vizslattam tovább a földet különböző akadályokat keresve. Nagy hiba volt, mert amint rájuk néztem lábam megakadt valamiben, és amilyen hirtelen éreztem ezt a valamit, olyan hirtelen kezdtem el dőlni a föld felé. A sokktól még hang se jött ki a torkomon csak annyit észleltem hogy az előbb figyelt csapat néhány tagja rohan felém, míg ketten ostobán álltak ugyanott ahol eddig. 
- Úristen... - hallottam egy ismerős hangot, aki épp felém futott. Majd elfordult oldalra a másik futó alak felé és hozzá intézte szavait - Szerinted jól van? - Egyre ismerősebbé kezdett válni a hangja, ezért felültem a lány pedig pont addigra ért oda, visszafordult felém, arcán mosoly jelent meg és hallottam ahogy visszatartja a nevetését. - Szent ég Lana... - Nem tudta befejezni a mondatot, elkapta a nevetés, de mikor végre rájöttem ki is ő és miért is nevet, meg egyáltalán honnan ismer én is ugyanúgy vele együtt nevettem ott a földön ülve. Másodpercek alatt történt ez az egész, viszont vagy egy percig ott voltunk ketten és nevettünk. Nevettünk rajtam, a furcsa egymásra találáson és a helyzeten. Végül aztán a többiek is odaértek. Lila nevetéstől rázkódó teste mellett Lucast vettem ki a sötétben, mögötte pedig Bradet. Várjunk csak, Brad? Mit keres ő itt? Úgy felugrottam, mintha hirtelen csalánba ültem volna. Az eddig mosolygó tekintetek hirtelen különösbe váltottak, nem értették mi ez a hirtelen váltás, ahogy én sem. Végül kivertem a fejemből a kérdéseket és odamentem Lilához hogy megöleljem. Így pont Braddel néztem farkasszemet. Kedvem lett volna megkérdezni tőle mit keres itt, de végül annyiban hagytam. Rég volt azt amikor nekünk kettőnknek bármi közünk volt egymáshoz és túl voltam rajta. Miért ne lóghatnánk attól még együtt? Lilával kibontakoztunk az ölelésből. 
- Na most már végképp át kell öltözzek. - Mondtam mosolyogva. 
- Az a szoknya eredetileg milyen színű volt? - Vigyorgott rám Lucas miközben átkarolta Lila derekát. 
- Már magam sem tudom. - Próbáltam lemásolni a vigyorgását, de Lucas meg a vigyorgása olyan mint a Pringles, utánozhatatlan. Legalábbis Lila mindig ezt mondja.
- Jól vagy Lana? - kérdezte Lila aggódó hanggal. Bólintásommal jeleztem hogy kutya bajom.
A két lesokkolt alak a háttérben eltűnt, pedig azt hittem Liláékkal vannak.
- Azok meg kik voltak? - kérdeztem a többiektől és jelezve hogy kikre utalok oda mutattam, ahol utoljára láttam őket, nem messzire tőlünk.
- Még mi sem tudjuk. - meglepődtem mikor Brad szólalt meg. - Részegek. - Akkor meg végképp, amikor ezt kimondva elmosolyodott. Ó az a mosoly régen mennyi mindent megmozgatott bennem, most meg inkább tűnt bugyutának, mint vonzónak. Szemében reményt láttam, ezért mindenképp beszélni akartam vele, de az még ráért.
Elindultunk a csapat sátra felé, közben végig a furcsa találkozás emlékeit elevenítettük fel.
- Hol van Lola meg Beth? - jutott eszembe hirtelen két barátnőm, akiknek elvileg itt kellett volna lenniük. Lila csak vállat vont végül azt mondta:
- Otthon maradtak...Tudod "rosszul vannak" - Az utolsó két szót mindig olyan vicces fejjel és enyhén eltúlozva mondta, hogy minden egyes alkalommal muszáj volt kuncognom rajta.

Milyen szűk ez a hely. Hogy fogunk mi itt egyáltalán aludni? - gondoltam magamban miközben próbáltam magamra ráncigálni a farmeromat. A rövidnadrág méretével semmi baj nem volt, de ebben a nyakatekert pózban elég nehezen jött rám. Mikor végre sikerült felrángatni lesimogattam, fehér felsőmet kicsit lehúzogattam. Nem akartam hogy többet mutasson a kelleténél. Ölni tudtam volna most egy tükörért. Végül a derekamra kötöttem a piros kockás ingemet, hátha kelleni fog. Miután végeztem az átöltözéssel lehúztam a sátor cipzárját és kimásztam rajta. Azt hittem a társaság három tagjával találom magam majd szemben, de csak Brad állt ott. Egyik kezével a tarkóját simogatta, másikkal a haját piszkálta, lábával a földön dobolt, egyértelműen ideges volt. Tarkóját fogva rám nézett, majd közelebb lépett.
- Lucasék? - kérdeztem mielőtt megszólalhatott volna.
- Csak a szokásos. - mondta utalva arra hogy biztos a hely egyik sötét zugában enyelegnek.
Nem nagyon volt kedvem beszélgetni vele, ő meg nem szólt semmit, ezért percekig ránk telepedett a csönd. Jobbról hallani lehetett a koncert zaját, balról pedig a szöcskék ciripelését, megnyugtatott ennek a két hangnak az egyvelege. Éreztem a nyár által nyújtott kellemes érzést, a szabadságot. Becsuktam a szememet és hallgattam a szám szövegét, már amit kivettem belőle. Halkan dúdoltam és kicsit mozoghatott is talán a fejem, mert arra eszméltem rá hogy Brad kezébe fogja ezzel megállítva mozgását. Annyira meglepődtem emiatt hogy csukott szemem azonnal kipattant, mint akit most keltettek. Értetlenül néztem Bradre, mire ő elkezdett beszélni.
- Figyelj, Lana! - kérte azon a meggyőző hangján. - én öhm.. - bizonytalanságában elengedte az arcomat, le mertem fogadni hogy azt várja fogjam meg a kezét. - szeretnék beszélni Veled. - nagy hangsúlyt fektetett az utolsó szóra, ebből is tudtam hogy valami komolyról van szó.
- Igen én is. - válaszoltam határozottan. De nem is Brad lett volna, ha nem hagyja hidegen a kijelentésem. Mintha semmit nem is mondtam volna folytatta a monológját.
- Én azt hiszem még szeretlek, veled akarok lenni. Lana én... - nem akartam hogy folytassa ezért közbevágtam.
- Velem akarsz lenni? Brad akarni és tenni érte más. Nincsenek problémák az életemben, mióta nem vagyunk együtt és én nem szeretném ezt újrakezdeni. - döbbent tekintettel nézett rám, de mit sem törődve vele inkább elindultam a színpadokhoz vissza. Nem haragudtam Bradre, de az egyre erősödő zenétől kezdtem ellazulni, kezdtem visszakapni a szabadság érzését, amitől Brad keze fosztott meg abban a pillanatban, amikor megfogta az arcomat a sátraknál. Egyre beljebb mentem a tömegbe és jó érzés volt eggyé válni a többiekkel. Volt aki táncolt, volt aki ugrált vagy énekelt, próbáltam befurakodni előre az énekelve csápoló és ugrálók közé. Elsősorban hogy még jobban elvegyüljek,
másrészt reménykedtem hogy újra láthatom Dament az erősítőknél. Azonban mikor sikerült előre furakodnom és ráláttam az erősítőkre egy alacsony őszülő hajú embert láttam ugyanolyan STAFF feliratú pólóban, amilyen Damenen volt, de ez egyértelműen nem ő volt az. Csalódottságomban kicsit elvesztettem az egyensúlyomat, próbáltam állva maradni a jobbról balról jövő tolongások ellenére. Mindenki csapkodott körülöttem a kezével, már kicsit kezdtem rossz ötletnek gondolni azt hogy ide keveredtem, amikor valaki átkarolta a derekamat hátulról. Meglepő egy ölelés volt, még sose éreztem ehhez hasonlót. Örültem, pedig azt se tudtam kinek, kellemes volt, de nem tudom miért. egyszerűen csak szétáradt a belsőmben az érzés, amitől legszívesebben megfordultam volna és visszaöleltem volna az illetőt, de pont amikor meg akartam tenni a kéz elengedett. Olyan érzésem lett hirtelen, mintha elájultam volna és csak beképzeltem volna az egészet. Megfordulva egy távolodó alakot láttam a tömegben, azonban még így is sikerült kivennem belőle ki lehetett az. Damen - súgtam magamban.

Következő bejegyzés megírására Ágit kérném fel, a cím pedig legyen Aranyló pálmafa.