2015. december 25., péntek

Shiroyuki no monogatari



白雪姫の物語

Shiroyuki no monogatari
/A fehér hó meséje/

 


 Benya Tünde

 
 - Gyűljetek körém gyerekek – szólította meg unokáit Hiroki. – Elmesélem nektek, hogy menekültem meg ifjú koromban a halál karmából.
 - Mesélj nagyapó! –kérlelték őt.
 - Ugye tudjátok, hogy szólítanak az emberek a téren? – kérdezte az unokáitól.
 - A Fehér hó fiának, nagypapa – felelte a legidősebb fiú.
 - Akkor elmesélem nektek miért kaptam ez a nevet – folytatta Hiroki és szeme a távolba révedt. Odakint a hóesésre.
 - Fiatal voltam. Alig tizennégy éves – kezdte el a meséjét. – A falunk egy völgyben állt. Hegyek vettek körbe minket. Egyetlen út a hegyen keresztül vezetett. A legkisebb húgom nagyon beteg lett. Édesanyám pedig gyenge egy ilyen úthoz, így én kerekedtem fel, hogy orvost hozzak neki. Ha törik, ha szakad. De féltem is. A LEGENDÁTÓL!
 - Mi volt az a legenda nagypapi? – kérdezte az egy szem kislány unokája Hirokit.
 - Máris mondom kincsem – majd újra felidézte azt, ami azon a bizonyos napon történt.
 - Furcsa lények laktak a hegyen, a farkasyetik. Akik mindig egy madáron élősködve járták a hegyet. Aki élt és mozgott rettegett tőlük. Senki nem merészkedett a hegy közelébe se nemhogy még arra vetemedjen, hogy átkeljen rajta. Úgy tartották, aki a hegyre teszi, a lábát annak elveszik a lelkét – suttogta. A gyerekek tátott szájjal néztek rá fel.
 - De én a testvéremmé bármire képes lettem volna. Így összepakoltam némi élelmet és az összes meleg ruhám magamra vettem. Anyám sírt és kérlelt, hogy ne menjek, nem akar elveszíteni engemet is. Most az egyszer nem hallgattam rá, bár a halálra se készültem még fel. Amint elindultam a hegy felé a falu öreg asszonyai áldásokat suttogva felém köszöntek el tőlem.
Hiroki szünetet tartott és belekortyolt a teájába. Közben a gyerekek izgatottan találgatták vajon hogyan festhetnek azok a furcsa lények, amiről a nagypapájuk mesél éppen.
 - Folytassam gyerekek? – kérdezte, de már bele is kezdett a folytatásba.
 - Szóval, ahogy haladtam egyre feljebb és feljebb úgy lett egyre hidegebb. Alig éreztem a karjaim és a lábaim. A végén már csak vonszoltam magam a hóban. Az oxigén a tüdőmben egyre kevesebb lett. Ekkor úgy éreztem meghalok. Behúzódtam egy barlangba és vártam a halált. Gondolatban elköszöntem a testvéreimtől és édesanyámtól is. Ekkor azonban egy aprócska fényt pillantottam meg a messzi távolban. Úgy gondoltam a halál közelében elment az eszem. A fény ugyanis egy, a madár fején lévő sapkában található lámpából eredt. Furcsa, aprócska ház volt a madár hátán, amiből farkas fejű, de apró lények másztak elő. Már biztos voltam benne, hogy elment az eszem. Összehúztam magam magzati pózba így próbálva védekezve ellenük – Hiroki nagy levegőt vett és ismét a teáscsészéje felé nyúlt.
 - Nagypapa, nagypapa. Mi történt ezután? Bántottak azok a kis lények? – kérdezték szinte kórusban epekedve várva a folytatást.
 - Nyugalom bogárkáim. Kicsit megpihentem, csak de ígérem, mindjárt befejezem a történetet – nézett rájuk mosolyogva és melegség töltötte el a szívét. Örült, hogy így sikeredett az akkori kalandja. De lássuk a folytatást.
 - Hol is hagytam abba? – kérdezte saját magától. – Na, igen. Ahogy egyre közelebb értek hozzám úgy nőtt meg a termetük a szememben. Egyre nagyobbak és nagyobbak voltak. Később, mint kiderült engem varázsoltak át olyan apróvá, hogy beférjek a kismadár hátán lévő házikóba.
 - Akkor mégis hogyan élted túl nagypapa a találkozást? – kérdezte a legidősebb unoka.
 - Máris, máris – felelte. – Ne sürgess. Tudjátok, mint kiderült nem ellopták az ember lelkét, hanem megmentették a hegyre tévedőket az igazi gonosztól. A madarakon pedig nem élősködtek, hanem ők segítettek nekik megtenni a hatalmas távokat a különböző pontok között. Úgy éreztem egy nap alatt meggyógyultam. A falu szélén ébredtem fel, mint kiderült a szüleim már el is temettek engem. Azt hitték a farkasyetik elvették a lelkemet. És ennek már hat egész hónapja volt.
 - Azta nagypapa. Hat hónap? De te csak egy napot mondtál, ez hogyan lehetséges mégis? – hangzott a következő kérdés.
 - Úgy, hogy egy varázsbizodalomba vittek, lekicsinyítettek, amíg gyógyultam. Idekint az idő ugyanúgy múlt, de odabent sokkal, de sokkal lassabban. Így amit én egy napnak éreztem az valójában fél év volt idekint a világban.
 - És hogyan lettél újra nagy? – jött az újabb kérdés.
 - Azt nem tudom kicsi szívem, de a falu határában, amikor észhez tértem már újra a régi voltam – hangzott a válasz. – A kishúgom is meggyógyult, mert mint kiderült, aznap amikor én eltűntem édesanyám egy üveget talált az ajtó előtt a küszöbön. „ Itasd meg a kislányoddal és pár múlva semmi baja nem lesz!” Ennyi volt csupán mellé írva. Édesanyám így tett hisz nem volt vesztenivalója. És láss csodát, másnap reggel Hanako mosolygósan, pirospozsgás arccal várta őt az ágyában. Azóta se volt beteg. Engem ekkor neveztek el a faluban a Fehér hó fiának. Most már tudjátok a történetet – fejezte be a mesélést.
 - Még nagypapa, még – kérlelték őt.
 - Elég volt. Menjetek játszani. Hagyjátok nagypapit pihenni – lépett be a nappaliba egy fiatal, csodás szépségű hölgy.
A gyerekek kifutottak a szobából.
 - Hanako! Kis húgom – szólította őt meg Hiroki.
 - Bátyuskám – ölelte őt át Hanako.
 - Ne tömd a fejüket butaságokkal. Tudod, hogy csak mese az egész – mondta mosolyogva.
 - Lehet, hogy mese, lehet, hogy nem. De te semmit sem öregedtél hetven év alatt ezt mivel magyarázod? – kérdezte Hiroki.
 - Köszönöm – suttogta halkan Hanako majd megpuszilta bátya homlokát.
A hegy Hanakot választotta védelmezőéül, segítőinek pedig a kis farkasyetiket. Így lett övé a varázsbirodalom és az örök fiatalság. Aki nem hiszi, látogasson el Saigana faluba és sétáljon el a Sakuya hegyhez.



HANAKO és HIROKI
           AKIYAMA