2016. január 13., szerda

Aranyló pálmaág

-                   Ohh, hát végre itt vagy! – jegyezte meg a barátnőm, amikor végre leértem az aulába. Állítása szerint ilyenkor úgy utál, amiért ilyen lassú vagyok, de mindketten tudjuk, hogy várakozása perceit az udvaron focizó végzős fiúk látványa épp kellően elviselhetővé teszi.
            Kifelé is vettük az irányt, lévén fél 3 elmúlt, mi pedig teljesen egészséges 11-es diákok voltunk. Az utcán friss hó hullott. Már igazi karácsony hangulatom volt, amire azért szükségem is volt, hisz alig 1 hét maradt hátra a karácsonyfás ünnepig.
            Szerencsére nem lakunk túl messze az iskolától, csak metrózni kell, 20 perc alatt mindig bent vagyunk. Eleinte furcsa volt, hisz se Kata, se én nem voltunk túlzottan hozzászokva a metrózáshoz. Mi inkább a kocsival bejárós fajta voltunk. De hát a belvárosi közlekedés kinyírta a finom, puha Mercedes üléseket. Hüpp-hüpp.
            Már éppen lefele sétáltunk az aluljáróba, amikor eljutott a tudatomig, hogy Kata bizony nagyon is hozzám beszélt. Egész idő alatt. Bár, ezt a pár szót elkapva, nem lehetett túl fontos. (Értsd. megint látott valami cuki pasit a plázában.) Azért eléggé árulkodó, hogy Katának fel se tűnt egész idő alatt, hogy egyetlen egy megjegyzést se fűztem hozzá a történetéhez. De nem mindig ilyen kis önző. Nagyon is tud kedves lenni azokkal és akkor, akikkel és amikor akar. És ha arról van szó, segítőkész. És a kedvenc tantárgyaiból szín ötös, szóval igazán butának se mondható. Szóval összeségében nem olyan rossz ember. Mondjuk, itt inkább az az igazi kérdés, hogy ezt miért kell magamnak ilyen buzgón bizonygatni.
            Épp a metróbejárat felé tartottunk, amikor egy hajléktalan bácsi mellett sétáltunk el. A táblája kegyetlenül egyszerűen és őszintén hirdette, hogy az elé helyezett befőttes üveg egy éhes ember becsületkasszája. A gazdája épp a kutyájának mesélt valamit. Körötte kézzel rajzolt színes képek. Gyönyörűek voltak. Az ember lánya nem is gondolná, hogy milyen tehetséges ember mellett sétál el nap mint nap. Közülük az egyik egyből megragadta a szemem. A sárga különböző árnyalataimból állt az egész kép, amin egy tengerparti pálmafás tájképet ábrázolt. Kísértetiesen hasonlított egy pár évvel ezelőtti családi nyaralásunk helyszínére.
            Nyakamon volt a mézeskalács illatú szenteste. A szüleim kissé unalmas emberek, ezért bajban voltam az ajándékukkal. Anya már vagy hetek óta panaszkodott egy üres felületre a falon. És imádtak mindent, ami drága volt – vagy legalábbis annak nézett ki.
            Már akkor tudtam, hogy mit fogok a fa alá rakni számukra.
-                   Figyelj, Kata, valamit a suliban hagytam, vissza kéne mennem érte, fontos. De nem kell megvárnod, menj csak nyugodtan. – Csak a szemét forgatta, és elsétált. Hála az égnek, kedves manikűrös időpont! És hogy miért csináltam? Lehet, hogy nem akartam, hogy a jómódú Kata lássa, ahogy a szintén jómódú barátnője egy jómódúnak aligha mondható hajléktalantól vásárol. Ez van.
            Odafordultam a bácsihoz. Egy kis mosoly táncolt a szája szélén. Biztosan hallotta az előbbi mondatomat, és csak egy pillantást kellett rám vetnie, hogy rájöjjön a kis háttértörténetre.
-          Járt itt? – ráböktem a fotó szerű képre.
-          Csak az álmaimban.
            Elővettem a pénztárcám. Nevettek rajtam a papirosok. Megfogtam, és a majdnem üres üvegbe helyeztem mindet anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna rájuk. A bácsi erre egy belenyugodott intéssel közölte, hogy az enyém, vihetem. Lehet, hogy szerette ezt a képet, és szíve szerint nem vált volna meg tőle. Lehajoltam, felvettem a földről a csodaszép rajzot és elsiettem, amilyen gyorsan csak tudtam.

***

-                   Úristen, Drágám, hát ez gyönyörű! Pont ilyet akartam! – gyönyörködött az anyám, miután feltépte a csomagolópapírt a "család ünnepén". A kis eluljárói kalandom után fogtam a rajzot, majd elvittem, hogy egy aranyozott keretbe rakassam. Tökéletesen nézett ki. Mintha csak a nap sütne rá arról a nyárról, olyan aranyszínűek voltak a pálmaágak. – Ezt abból a galériából vetted, a belvárosban, amit mutattam, igaz? Bárhol felismerem annak a festőnek a vonásait. Látszik, hogy egy igazi művész készítette. Zsuzsinak is biztos tetszeni fog, amikor átjönnek vacsorára! Igazi mestermunka, már tudom is, hogy hol lesz a helye! – Mosolygás. Hát persze anya, hát persze.

***

-                   Utálok metrózni. Olyan koszos és büdös. Pont most kellett elromlania annak a hülye autónak! Erre itt van ez a taxis sztrájk is, arrgh… - Dühöngött anya, amikor apával együtt a sulimból tartottunk hazafelé az egyik szereplésem után. Amúgy köszönöm anya, a bókot, sok munkám volt ebben a darabban, aranyos vagy, hogy megdicsérsz. Ezek a mondatok miért csak a fejemben élnek.
 Amikor a rajzos bácsi előtt sétáltunk el, anya halk, fojtott hangon odahajolt apához. – Nézd, Drágám. Itt árulja a kis firkáit, csak hogy megsajnáljuk. Nincs jobb dolga? Aztán meg nekünk sír. – Apa helyeslően bólogatott.

           Az emberek néha olyan nevetségesek.

/Az Astorián, a metróbejárattól balra van egy bácsi, akinek nagyon szép rajzai vannak. Szerintem érdemes megtekinteni őket./


A következő bejegyzés megírására Mónit kérném fel ezt a képet használva. Jó alkotást!

Legyen szép napod!