2016. február 28., vasárnap

A fekete dínók meséje




Ha hiszitek, ha nem, az ember egy bizonyos életkor után nem bölcsebb lesz, hanem csak öregebb. De lehet, ahhoz is kell némi bölcsesség, hogy erre rájöjjek, bár igaz, jó tanáraim is voltak. Például a fekete dínó játékkészlet.
Sokáig kizártnak tartottam, hogy lehet ugyanattól a dologtól félni és megvigasztalódni egyszerre. Jelentem, ezt is lehet. Csak egy film kellett hozzá: a Jurassic Park.
Emlékszem, mindenki lázba jött, mikor elkezdték vetíteni a mozik. Az osztálytársaim, de még a szüleim is rengeteget beszéltek róla. Aki már látta, az áradozott, aki még nem, annak pedig be volt tervezve, hogy mikor nézi meg.

Én még nem mehettem el a moziba, mert vagy korhatáros volt, vagy anyán szerint még megviselné az idegrendszeremet. A rendezője már rendezett egy-két ijesztő filmet cápáról meg kopogó szellemről, ezért otthon jobbnak látták, ha kimaradok belőle.
De azt a néhány jelenetet, amit a tévében bejátszottak, igenis láttam, és állíthatom, semmi félelmetest nem találtam benne. Hetekig meg voltam sértődve, hogy kihagytak belőle, pláne mikor kiderült, néhány osztálytársam is látta.
Éppen ezért, mikor vagy egy év múlva megvettük videokazettán, már engem se lehetett kigolyózni a családi mozizásból. (Ja, és nőttem is közben egy évet.)
Eloltottuk a villanyt, mindenki odakucorodott a kanapéra és már ment is a főcím.
A parkbeli első körsétáig és a növényevő dínókig nem volt semmi baj. Csak sajnos, velociraptorok, egy elszabadult T-rex és néhány kevésbé barátságos lény is bekapcsolódott a műsorba. Rettegő gyerekek, leharapott végtagok, halálsikolyok lopództak be a békés nappalink falai közé. A filmet takaróval az ölemben kezdtem el, és takaróval az orromon fejeztem be.
Hogy-hogy nem, elég nehezen szántam el magam aznap a lefekvésre. De hát a könyörtelen kismutató csak elért a tízhez, ágyba kellett bújni.
Éjjel kettő lehetett, mikor felkiabáltam. Szüleim egyszerre rontottak be hozzám, és azt hazudtam, hogy egy rám zúduló szikla alól menekültem álmomban. Valójában egy hatalmas állkapocs akart minduntalan összecsattanni a nyakamon.
Mai napig nem tudom szegény apám bevette-e vagy sem, mert amit művelt, az igencsak meglepett.
Lement pizsamában a garázsba, és egy kis kartondobozzal tért vissza, ami állítólag az övé volt gyermekkorában. Kis fekete játékdínókat pakolt ki belőle az éjjeliszekrényemre és körberakta. Mától kezdve ez lesz az én éjjeli hadseregem, vigyáznak rám, míg alszom és megóvnak a rossz álmoktól.
Először azt hittem, viccel és csak meg akar leckéztetni, amolyan „én ugye megmondtam, hogy ne nézd meg azt a rohadt filmet” stílusban. De nem, az ősök kimentek, eloltottuk a lámpát és ismét csend lett.
Csend lett az álmaimban is aznapra.
És valahogy onnan kezdve napról-napra, hétről hétre, hónapról hónapra.
A dínókészlet tíz évig tartott ki az éjjeliszekrényen.
Azóta elolvastam a Gyűrűk Urát, és meg voltam róla győződve, hogy Gandalf oltalmazó mágiát bocsátott a dínóimra.
Még akkor is jól aludtam, ha beteg voltam, vagy mikor anya majdnem meghalt egy autóbalesetben.
Aztán elköltöztünk és az új hálószobában már nem pakoltam ki a készletet. Senki se tette szóvá.
Idővel rájöttem, hogy a fantasy hősökön kívül lányokba is szerelmesnek lehet lenni.
Megnősültem.
Gyönyörű szép ötéves fiúval büszkélkedhetek.
Az esemény tegnap következett be.
A gyermek éjfél körül sírt fel az álmában, természetesen rohantunk be az asszonnyal a drágámhoz, felkapcsoltuk a villanyt, szegényke ott ült az ágyon, még a pizsamája is könnyes volt.
Ölbe vettük, dédelgettük.
Nagy sokára mondta el, hogy azt álmodta, beleesett egy mély gödörbe, és nem volt képes kimászni belőle.
Nálam a szekrény tetején hevert a doboz a dínókkal. Míg felvittem a fiam szobájába az járt a fejemben, hogy ha az életem egy videofilm lenne, valaki épp most teker vissza rajta.
És még mondja valaki, hogy nem létezik Roxfort!
Miután felsorakoztattam a dínókat az éjjeliszekrényre, a fiam is megvigasztalódott némileg, bár úgy láttam kissé bizonytalanul méregeti a figurákat, de a lámpát eloltottuk és visszafeküdtünk a feleségemmel.
Mielőtt elaludtunk volna, a nejem megszólalt:
-       Mindig nyűgös, ha üzleti úton vagy a hétvégén. Ma is alig tudtam lekötni valamivel. Délután elvittem cukrászdába, majd sétáltunk a parkban. Volt ott valami sátor, ahol életnagyságú dínókat állítottak ki, hát bementünk. Jópofa volt, még mozogtak is, meg hangot is adtak.
Na jó, aludjunk, puszi.
A feleségem befordult és két perc múlva mélyen aludt.
Én meg eltűnődtem egy lezúduló szikla és egy mély gödör közti nem létező különbségről.

A fekete dínók most már örökre összekötik őket. 

A következő részhez Ajéndékot kérem fel erről a képről.