2016. augusztus 16., kedd

Lateo Pax


 


         A mi családunk is olyan, mint bárki másé. Egy kisvárosban laktunk, ahol az emberek sablonosan éltek. A legtöbben szinte mindig lefelé tekintettek, és valami furcsa szín kirekesztésen ment át a közösség. Javarészt a barna, a fekete a szürke színeket hordtak. Hosszú ingben jártak és fehér Tisza cipőt viseltek, Traubit ittak … Mindenki mindenkit ismert, ugyanazt a műsort nézték...legfőbb kikapcsolódási tevékenységük a tavuk karbantartása volt, ugyanis a város egy részét tó határolta. Tehát elmondható volt, hogy a város egy ritmusra lélegzett, és ha valami eltért vagy nem illet be az átlagba, azt egyszerűen kirekesztették.
 
       Az én szüleim is e közösség tagjai voltak. Apa a helyi postánál dolgozott, fontos volt az ő feladata. Ő kézbesítette azokat a gondolatokat, érzelmeket, amiket leveleikben osztanak meg az emberek. Nélküle nem tudnának másképpen egymással kommunikálni.
Anya rólunk gondoskodott. Ő mindig otthon volt, sosem láttam elmenni otthonról, folyton elfoglalt volt. Mindig a konyhában tevékenykedett vagy porszívózott, megszállottan, ha egy kis morzsát, szöszmöszt is látott azonnal fogta is a porszívót. Anya ébresztet fel minket minden reggel a húgomat és a nővéremet is .Kis kanalat nyomott a talpunkhoz és megkérdezte, hogy ma miért érdemes felkelni. A szemem félig még az álom világban volt. Majd a testvéreimre néztem, hogy nekik mi lehetett az indokuk. A húgomnál úgy véltem a moncsicsije hiszen, töretlenül azt szorongatta. A nővéremnek valószínűleg a zene, mert folyton a fülében volt a walkman és szerintem szerelmes is volt...Mindig libbent ide oda, mint egy tündér... haját birizgálta és mire kiválasztotta, hogy miben menjen suliba, addigra a kis cserje is rég fává érett. A válaszom a tanulás volt. Jó volt tudni, hogy hogyan alakultak az országok, hogyan közlekedik az autó, vagy hogy hogyan működök én, például a vörösvértesteim 120naponta cserélődnek. A testvéreim szerencsések. Ők egy suliba jártak a városban a zeneiskolába. Anya szerint oda csak a különleges, okos gyerekek járnak tanulni... Ahová én jártam, oda meg az olyanok, mint apa. Egyáltalán nem bántam, a tanodám 3 utcányira volt tőlünk csupán. Elköszöntem mindenkitől és nagy vigyorral indultam is neki a napnak.. ….
Mikor már végeztem minden házi feladattal, napköziből hazaérve, anya még mindig a ház körül serénykedett.. .mesélni akartam neki, de ő csak annyit felelt sok a dolga, menjek a könyvtárba. Azzal el is battyogtam. Megtaláltam a könyves kuckóban azt az irományt, ami Bowtruckléről szólt... Milyen csodás lények és miért nem láthattam még ilyet?! Úgy gondoltam akkor, tudom miért fogok ébredni. Látni akartam egyet és barátommá fogadni.. Megmutatják majd a világukat, én is az enyémet a kalapomban, amiben egy titkos világ élt. Alkottam magamnak valamit, ami segített nekem a magányosságomban. Senkinek sem meséltem róla.
Unatkoztam. Már nem kötöttek le a könyvek, fáradt voltam, sokáig időztem velük. Emlékszem hazafelé a felhőket néztem, ahogy rohannak az égen. Fantáziámat ráeresztettem a környékünkre, az aszfalt utunkra, amin keresztül vezetett az ösvény hazáig. Nem is útnak láttam, hanem egy bálnának, egy szürke hátú bálnának, ami szolgálja az embereket, engedi, hogy rajta közlekedjenek...
Olyan mókásnak véltem a napot. Nincs igaza anyának – meglátásom szerint. Az élet nem szívás. De mit is jelent az, hogy szívás. Mire hazaértem anyu, húgommal és nővéremmel vacsorázott és a Szomszédokat nézték a tévében.
Ahogy beléptem az ajtón, kaptam egy nagy taslit. „Mi az, hogy csak úgy elmész?” kérdezte.
...De hát te mondtad... Puff, ekkor csattant a másik is. „Ne feleselj!„ - Kiáltott rám, majd beküldött a szobámba leckét írni. Akkor megtörtént az, amitől mindig tartottam. Le akarta venni rólam a kalapom, amit még mamától kaptam...


Úgy nézel ki benne, mint egy bolond...ne hordjad már, hányszor mondjam?!„


Sírtam. Mintha a folyó a gátat zúzta volna ketté, úgy folytak a könnyeim.


És most miért sírsz? Hordj egy normális sapkát, mint minden normális veled egykorú.” - mondta anyám.

Megráncigált, hogy mondjam már meg neki, mi a bajom. A testvéreim halkan annyit mondtak, válaszolj neki...
A kalapban élnek a barátaim ...Az elefántok... Bár ne mondtam volna semmit. Szemei kikerekedtek ismét hektikussá vált.

Mit tettem én, hogy Isten ennyire büntett engem?! Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi normális gyerek?”
Tekintete szomorú volt. Egy boldogtalan megkeseredett emberré vált az anyám. Nem tudta elviselni, hogy minden csillag, ami bennem él és oly hevesen tündököl, benne már rég kialudtak...

Berohantam a szobámba,nem sírok...nem sírok mondogattam magamba ...nem tettem semmit... Csak azok sírnak, akik szomorúak vagy akik vétkeztek. Próbáltam elterelni a gondolataimat. Elővettem egy olvasmányt a Pál utcai fiúkat. Hiába voltam ekkor meg csak kisiskolás a könyvek hamar támaszaim lettek.
Megjött apa. Rohantam ki elé, de nagyon betegnek láttam. Fehér volt,dülöngélt, alig tudott megállni a lábán . Gyerek voltam még, fogalmam nem volt az alkoholizmusról. Tesóm elküldött lavórért, tegyem apa elé... Azt a magyarázatot adtam magamnak, hogy kimerült lehet a sok munkától... Rajongtam érte. Nagyon hasonlítottunk nem csak külsőre, de érzékenységben is egymásra. Aznap éjjel korán feküdtünk le aludni.. este anyát hallottam sírni …
Másnap átjöttek a szomszédok. Sosem bírtam a némbereket, volt bennük valami rémisztő. A nagy tavaszi alga takarításról beszélgettek a tavon... Mi gyerekek bújócskát játszottunk. A konyhában bújtam el a lábasok mellé. Nem vették észre, hogy ott lapítok. Beléptek az egyik néninél seprű volt a másiknál egy sárga doboz, amit ajándékba hoztak maminak, rágyújtottak és apáról beszéltek, hogy sokat iszik …Anya azt mondta az anyókáknak, hogy rajta már csak a halál segíthet...
Nagyon szerettem az anyukámat, mindennek ellenére... Mikor másnap reggel megkérdezte, hogy miért érdemes felébredni...
Magamban azt mondtam, hogy megkeresem a halált, hogy anyuskámnak segítsen...
Egész nap ezen járt az eszem, hogy mi lenne a jó megoldás, hogy mindenki boldog legyen .Főleg az az ember, aki megszült engem, aki itt van velem..
Tudtam, hogy én elég bátor vagyok, ha látom a csillagokat mosolyogni az égen az elegendő, hogy ...A Halál csak szóba áll velem és megteszi, amit kérek tőle.
Mikor hazaértem, anya a konyhában volt.
          Megszöktem otthonról és a mólóhoz siettem. A kedvenc helyemre, sokat jöttünk ide míg kicsi voltam. Leültem egy padra és vártam és csak vártam.
Besötétedett, nem volt ott senki csak én. Olyan békés volt minden.
Hiába hívtam a Halált, nem jelent meg...
Kisétáltam a móló szélére, egészen a peremen álltam, néztem le a nagy sötétségbe.

         Ugrottam.